Akár ünnepséggel is kezdhette volna az idei első ételosztását a Pestszentimrei Katolikus Karitász. A szervezet immáron félszázadik alkalommal látta vendégül szombaton a Szent Imre Plébániatemplom kertjében a nem hajléktalanokat és szegényeket. Ezúttal is sokan voltak, sokan laktak jól.

Van úgy az ember, hogy már csukott szemmel, reflexből is tudja, mit kell csinálni. A PKK lelkes, összességében mintegy negyven imrei katolikus hívet számláló csapata ilyen. Már évek óta adnak enni az éheseknek. A karitász tagjainak rutinná válhatott az a jótékonykodás, amelyre már az önkormányzat is felfigyelt, s elismerést adott a jószolgálatért.

8 év, 50 vendégség

A jubileumról persze kevesen tudtak, vagy ha mégis, akkor sem az ünnepléssel törődtek, mert voltak olyanok, nem is kevesen, akik azért jöttek, hogy ne éhesen keljen lefeküdniük az este, s kicsit szebbé legyen legalább ez a napjuk.
-Nem szerveztünk csapatot, mégis azzá váltunk az elmúlt években – mondta Kovács István, a karitász vezetője, aki hozzátette, hogy olyan együtt dolgozó, és egyet akaró közösséggé váltak a nyolc év alatt, ami az összetartozásukat jelzi.
A főnök azonban nem nosztalgiázhatott hosszasan, mert bőséggel volt dolga január utolsó szombatján is.
Pulykaragu, édes és sós sütemény várta a vendégeket a szép, nem is januárra emlékeztető időben, így aztán jobb volt a kedve a szegény embernek a templom közvetlen szomszédságában megterített asztaloknál, ahol sokadszor felejthették már a gondjaikat az elmúlt évek során. Ha csak néhány órára is.

Zsuzsanna sorsa

Ott volt, s vitte haza a csomagját az az asszony is, akivel évekkel ezelőtt már készítettünk interjút, látva-hallva a reménytelennek tűnő helyzetét. Nos, a 39 éves Zsuzsa sorsa, balsorsa nemigen változott meg az elmúlt években, mert kerületről kerületre, szükséglakásról szükséglakásra vándorol a gyermekeivel…
-Nem tudom, mi lesz, nem tudom, meddig bírom ezt az életet, ami nem is az… Vigaszt és örömöt a gyermekeim adnak, akik megértve a helyzetemet, mellettem állnak – mondja az asszony, miközben belekanalaz a raguba.
A karitász tagjai már ismerik őt, figyelnek rá. Miközben az asszony eszik, a munkatársak megtömik a szatyrát ezzel is, azzal is, édessel is, sóssal is, hadd jusson az éhes szájaknak, amelyek most éppen egy ferencvárosi szükséglakásban várják haza az édesanyát.

Ima - értük

A szatyor tele, Zsuzsanna cipeli majd haza azoknak, akik nélkül valószínűleg nem lenne már szüksége semmire sem e földi világban…
Bizonyára a karitász tagjainak is az eszében járt még a szerencsétlen sorsú asszony, amikor egymás kezét megfogva imádkoztak a nélkülözők sorsának jobbra fordulásáért.