Körösfő népe a helyi RMDSZ és a Budapesti Székely Kör vezetésével nagyszabású ünnepség keretében emlékoszlopot, kopjafát szentelt 1995-ben a Kalotaszeg határában 1849. július 6-án a román lázadó erők által lemészárolt Vasvári Pál őrnagy és Rákóczi-szabadcsapata több mint négyszáz tagja emlékére.

A körösfőiek tudták, hogy a cselekedetük nem fogja elnyerni a románok tetszését, de azért ekkora gyűlölettől átfűtött támadásra nem számítottak. A Kolozs Megyei Tanács építészeti osztálya több millió lejes büntetést rótt az úgynevezett főkolomposokra, és kötelezte őket a kopjafa azonnali eltávolítására. Eközben a nacionalista román média intenzív támadásba kezdett a körösfőiek ellen, azzal vádolták az emlékoszlop állítóit, hogy a román nép hóhéra előtt tisztelegnek, aki negyvenezer ártatlan román haláláért felelős. Az erdélyi és az anyaországi magyar média kiállt a körösfőiek mellett, védte őket, annál is inkább, mivel a kolozsvári bíróságon, törvényszéken, táblabíróságon több mint öt pert indítottak ellenük, ami a végére annyira összekuszálódott, hogy alig lehetett kibogozni, ki kit perel. Hála a sajtónak, amely híven tudósított a perek állásáról, nemzetközi szintre is kijutott az ügy. A kitűnő ügyvédeknek és a lelkes pártfogóknak köszönhetően az évekig zajló pereket a körösfőiek mind megnyerték, a kopjafa ma is áll, évente több ezren róják le kegyeletüket nemzetünk nagyszerű mártírjainak emléke előtt.

Ki is volt Vasvári Pál? Hogyan került Kalotaszegre? Mit cselekedett, hogy egyes befolyásos román körök mintegy másfél évszázad után is ilyen ádáz gyűlölettel támadták még az emlékét is?
Több évtizede tartó kutatásomban a Vasvári Pálról folyóiratokban, újságokban, könyvekben, tudományos munkákban történészek által közzétett írások segítenek, hogy tisztán lássunk ebben a kérdésben, és megtudjuk az igazságot erről a nagyszerű hazafiról, aki életét áldozta a nemzetéért a szabadság oltárán.

Életút

Fejér Pál 1826. július 14-én született Bűdön, a mai Tiszavasvárin. Vannak, akik szlovák vagy ruszin nemzeti­ségűnek vélik a görögkatolikus vallása miatt. A család azonban magyarnak tartotta magát. A gyerekek a Bocskai-, a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc szelle­miségével léptek ki a nagybetűs életbe. A nagyapa, Fejér János görögkatolikus lelkész 1746-ban a Szabolcs megyei Gelsén született. Vasvári nagyanyjának leánykori neve Kőmíves Rozália. Apja, Fejér Pál, ugyancsak görögkatolikus lelkész, 1786-ban az Ung megyei Palágy községben látta meg a napvilágot. Édesanyjának leánykori neve Méhay Erzsébet. A család 1827-ben – tehát amikor a kis Pál még alig egyéves volt – Hajdúböszörménybe költözött. Itt eszmélkedett és végezte el elemi iskoláit kitűnő eredménnyel.
1836-ban Nyírvasváriba költöztek. Rá egy évre, 1837-ben kezdte meg a tanulmányait a Nagykárolyi Piarista Gimnáziumban, ahol a bizonyítványa szerint eminens tanuló, osztályelső volt, amit az is alátámaszt, hogy ő köszönt el a végzős diákok nevében. 1843-ban Pesten folytatta a tanulmányait, történelmet és természettudományt tanult az egyetemen. A tanárai közül Horváth István állt hozzá a legközelebb, neki köszönhette, hogy történelemtanár lett. Megtanult németül és franciául. Bölcsészhallgató korában tanári állást vállalt Teleki Blanka grófnő leánynevelő intézetében. Rajongó leánytanítványai ekkor készíttették el a portréját a kor neves festőjével, Barabás Miklóssal.
Vasvári volt az első Magyarországon, aki a nők egyenjogúságát hirdette. Jó szervezőként bekapcsolódott a diákkörök munkájába. 1844-ben az egyetemi magyar társulat, 1845-ben az irodalmi kör tagja, az egyetemi ifjúság vezetője. Újságot szerkesztett, verseket, történelmi elbeszéléseket, tudományos dolgozatokat írt. 1847-ben a Zrínyi Miklós költőről írt terjedelmes tanulmányával elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ekkor változtatta a nevét Fejérről Vasvárira, ugyanis a kor neves történésze, Fejér György családneve miatt félreértés, áthallás nélkül nem adhatott közre történelmi szakmunkákat. Magyar Mihály könyvárussal meghirdették a Történeti Névtár tervét. Ez az életre szóló program a magyar történelem fontos személyiségei életrajzának 25–30 kötetes sorozatát jelentette volna, sajnos azonban a történelmi események miatt csak az első kötet jelent meg.

Forrongó ifjúság

Az Európában fellángoló forradalmi eszmék termőtalajra találtak a magyar ifjúság körében is. A radikális kör tagjai esténként a Pilvax kávéházban gyűltek össze, ahol elemezték a forradalmi válto­zásokat Európában, terveket szőttek a nemzet jövőjéről, egy új, szabad, füg­getlen Magyarországról. A barátja, Petőfi Sándor mellett hamarosan az 1848-as márciusi ifjak egyik vezéregyéniségévé emelkedett. Az ellenség Petőfi után őt tartotta a legveszélyesebb izgatónak. Az Ellenzéki Kör egyik vezetője lett.
1848. március 15-én Landerer nyomdájában Petőfi Sándor, Irinyi József, Jókai Mór, Bulyovszky Gyula társaságában fogalmazta meg a Tizenkét pontot. Petőfi otthon hagyta a Nemzeti Dal kéziratát, hiszen a cenzúra miatt nem is gondolhatta, hogy ki lehet nyomtatni, ezért tintát és papírt kért, s emlékezetből írta le a verssorokat. Vasvári a kezében ollóval várta egy-egy versszak elkészültét, felszabdalta a papírt, hadd dolgozzanak a szedők, s míg nyomták az első példányokat, lelkesítette a nyomda előtt egybegyűlt várakozókat. Délután az első szónok volt a Nemzeti Múzeumnál, azután ő is a Várba ment Táncsics kiszabadítására. Másnap tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak. Március 19-én már az országgyűlés színhelyén, Pozsonyban, Pest város küldöttségének népszerű ifjú tagja. A kormány Pestre érkezésekor, április 14-én ő mondta az üdvözlőbeszédet. Később titkár Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró katonatoborzó. Éjszakánként hadtudományi műveket tanulmányozott, előadásokat tartott az egyetemen. Fél év után képzett stratéga, honvéd hadnagy.

Rabok legyünk, vagy…?

Az őszi népfelkelés idején, amint hírül vette, hogy Jellasics horvát bán a seregei élén az országra tört, és már Székesfehérvárig nyomult előre, egyete­mistákból, mesterlegényekből megszer­vezte a fővárosi csapatot, melynek négy századát kapitányi rangban ő vezette a bán seregei ellen. 1848 októbere után a honvédség súlyos tiszthiányban szenvedett, ezért hat hónapos csapattisztképző-tanfolyamot szerveztek, ahol Vasvári oktatta a hadtörténetet.
Ebben az időben mélyült el a kapcsolata Kossuth Lajossal, teljesen az ő hatása alatt dolgozott (Kis Kossuthnak is nevezték), hat társával együtt beadványban fordult hozzá szabadcsapatok toborzásának engedélyezése végett. Kossuth 1849. január 16-i nyílt rendeletével helyt adott a kérelemnek. Vasvárinak Békés és Bihar megyéből sikerült összetoboroz­nia 500 derék embert, akiknek a kiképző tisztje Simonfy József őrnagy lett, a vezérük pedig őrnagyi rangban Vasvári. Az Országos Honvédelmi Bizottmány parancsa értelmében Erdélybe kellett vonulniuk a román felkelők ellen, akik szörnyű pusztítást végeztek a magyarság körében. 1849 februárjának végén Székelyhíd mellett, Köbölkúton találjuk Vasváriékat, egy hónap múlva Poklostelekre vonultak, ahol ugyancsak hetekig időztek, majd április 17-én Hegyközkovácsiba tették át a táborukat. A téli táborozást követően Vasvári megbetegedett, a láza különböző intenzitással haláláig kísérte.
A csapat életének legfelemelőbb pillanata, a zászlószentelés április 27-én zajlott le. Az idő rövidsége miatt csak egyszerű zászlóra futotta, melyet Teleki Blanka grófnő felügyelete alatt Debrecenben készítettek. Nagyvárad fő­terét több ezer ember töltötte meg. A piros zászlón ezüsttel hímezve e szavakat lehetett olvasni: Hazádnak rendületlenül – az egyik oldalon, Óh, ha te élnél, Rákóczi – a másikon. A széles zöld szalagon a zászlóanya Teleki Blanka (akihez Vasvárit gyengéd szálak fűztek) neve és a zászlószentelés idő­pontja volt: 1849. április 27. A zászló körül a Rákóczi-szabadcsapat három százada, mintegy 500 honvéd állt, sötétzöld atillában, piros zsinórzattal, ezüstgombokkal, és piros nadrágban. Vasvári kivont karddal, ragyogó tekintettel állt előttük. Az első szeget a zászló nyelébe a nagyváradi görögkatolikus plébános verte Szent István, a másodikat Teleki Blanka a népek szövetsége, a harmadikat Vasvári a Magyar Köztársaság nevében és így tovább. A zászlóanya ekkor kezébe vette a felszegezett zászlót, és csillogó szemmel, meghatottan mondta: „Hordozza dicsőséggel!”, s átadta azt Vasvárinak, aki gyönyörű lelkesítő beszédet mondott a teret ellepő tömeg előtt, majd még aznap elindult Erdély felé az állomáshelyére, Kalotaszegre.

A csatatér színhelyén

Május 2-án érkezett a Rákóczi-szabadcsapat Bánffyhunyadra. Rövid pihenő után, május 5-én súlyos csapást mértek a Gyalui-havasokban megbúvó lázadó román erőkre, amelyek állandó rettegésben tartották a havasalji magyar falvakat. Többet közülük kifosztottak, porig égettek, a lakosaikat legyilkolták, mint például Kalotaszentkirályon vagy Zentelkén 1848. november 6–8. között. A csata után Vasváriék várakozó állásba vonultak, a Rákóczi-csapat századai Incselben, Valkón, Kalotaújfalun és Magyargyerőmonostoron várták a további fejleményeket.

A Bem József által vezetett sikeres hadjáratnak köszönhetően 1849 tavaszára Erdély nagy része felszabadult. A császári seregek kimenetele után csak Gyulafehérvár és Déva vára, valamint az Avram Iancu román vezér parancsnoksága alatt lévő több mint negyvenezer pus­kás és lándzsás sor és határőr katonaság maradt hódolatlan, akik az Erdélyi-szigethegységbe húzódtak vissza, onnan zaklatták és támadták a havasalji magyar településeket. A lázadó román erők le­fegyverzésére Bem tábornok elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését oly módon, hogy három oldalról bekerítik őket, s vagy megadják magukat, vagy Bihar felé menekülnek, ahol azonban a jól felfegyverzett népfelkelőkkel találják szembe magukat.
A hadművelet megszervezését Bem a hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, akinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredesnek 3000, Gyulafehérvár felől Beke József alez­redesnek 2000 emberrel kellett megkezdenie a romá­nok bekerítését. Gyalu felől Szépszögi József őrnagynak a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagynak 2000 emberrel kellett támogatnia a hadműveletet.
A Vasvári parancsnoksága alatt lévő dandár a következő csapatokból állt: a 49. tartalék zászlóalj két százada Buzgó László főhadnagy vezetésével, az 50. tartalék zászlóalj Pivány Ignácz őrnagy irányításával – ezek székely századok voltak –, két udvarhelyszéki vadászszázad, amelyben fiatal újoncok voltak, egy 25 főből álló bihari lovas nemzetőrszakasz Draveczky Lajos százados irányításával, egy 47 ember alkotta bécsi légiós szakasz Andrée hadnagy vezetésével, egy 200 főből álló román utászszázad, valamint a Rákóczi- szabadcsapat négy százada. A Rákóczi-szabadcsapat első századának parancsnoka Erdélyi Antal, a másodiké Buljovszky János, a harmadiké Bátori Pál, a negye­diké Baranyi Bódog százados1 volt. Ez utóbbi század csak tartalékként vett részt a hadműveletben. A Történelmi Közlöny 1889. április 24-i száma, mely csak az első három századra vonatkozik, a következő tisztek névsorát közli: Baranyi Ferencz, Petten Lajos, Bodrogközi Lajos főhadnagyok, Kalotai Vincze, Szarukán János, Némethi Károly, Prabek László, Bemke János és Mesteri József had­nagyok.
A tervnek megfelelően a Vasvári vezette dandár július 4-én a havasnagyfalui fennsíkon táborba szállt, itt várva Szépszögi őrnagy Gyalu felől érkező csapatait. Azonban Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuthtal találkozzék, értesülve az orosz csapatok betöréséről, visszaparancsolta a hadjáratot. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapta a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Vannak olyan feltételezések, hogy a románok elfogták a futárt, mások szerint a távolság miatt Vasváriék egy nappal hamarabb indultak, ezért nem vehették kézbe a parancsot, de azt is feltételezik, hogy Zarzinczki ezredes egyszerűen megfeledkezett róluk, vagy talán árulás történt. Tény az, hogy Vasváriékat július 5-én reggelre már körülzárták a románok, akik állandóan támadták a magyar csapatokat. Mivel az utánpótlást elvágták – ugyanis a Bécsi légiót, amely az utánpótlási szekerekre vigyázott, a románok szétverték, lemé­szárolták –, Vasváriék 6-án kénytelenek voltak kitörni, és ugyanazon az úton, amelyen felmentek, visszavonulni. A kitörés irányítását Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada meg­menekült, de a Rákóczi-csapat több mint 400 tagja és majdnem a teljes vezérkara, az élén Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiş Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt és a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roşut bízta meg. A román csapatok kiképzését és összehan­golását egy Ivanovics nevezetű osztrák tiszt végezte, és ő látta el őket fegyverrel.

Csata vagy mészárlás?

A csatának és Vasvári elestének a helyére vonatkozólag számomra minden egyéb állítással ellentétben azok a tanúvallomások a legmeggyőzőb­bek, amelyeket a harcban részt vett tisztek Hegyesi Márton nagyváradi ügyvéd, lelkes Vasvári-kutató előtt 1892-ben eskü alatt tettek. Például Pilhoffer István, aki a 49. honvédzászlóalj második századában harcolt, és meg is sebesült Vasvári mellett, szemtanúja lévén a hős halálának, amely a Meleg-Szamos jobb partján lévő Havasnagyfaluba vezető útszorosban történt. Eörsi Gojdich Iván, Buzgó László hadsegéde 700-800 méterre tette a Meleg-Szamos jobb partjától azt a sziklaszorost, amelyből Vasváriék még kiszabadultak.
Vasvári elestének helyére vonatkozóan Pivány Ignácnak, az 50. tartalék zászlóalj (darócos székelyek) parancsnokának vallomása a legmeghatározóbb. Tanúvallomása szerint Vasvári mellett küzdött, és látta az elestét. Ő is súlyos sebet kapott, és csak csodával határos módon sikerült megmenekülnie. Vallomása egybeesik két tiszttársának állításával, ugyanis a tisztás, ahol látta Vasvárit elesni, a Meleg-Szamos jobb partjától 300 méterre fekszik, amely a szűk hegyszoros bejárata előtt van.
Az említett tisztek vallomásai alapján idézzük fel pontról pontra a történteket. 1849. július 6-án 11 órakor a Havasnagyfaluhoz közeli táborhelyről indult a dandár. A visszavonulás hátvédkénti fedezését a Pivány Ignác őrnagy által vezetett kétszázadnyi székely biztosította. A Fântânelei-hegytetőig szép rendben vonultak vissza a különböző alakulatok, innen az egyre mélyülő úton állandó csatározások közepette érkeztek a La grinzi nevű határrészig, ahonnan rátértek a törökök útjának nevezett, északi irányba kanyargó szűk ösvényre. A románok a dandár nagy részét engedték elvonulni, így Buzgó és Vasvári csapatai nagyobb veszteség nélkül ki tudtak törni a gyűrűből, ámde Pivány két székely századát hatalmas erővel támadta a lándzsás, fejszés, puskás románság. Szűnni nem akaró harcok közepette érkeztek ahhoz a szűk hegyszoroshoz, amelynek meredek tetejéről szikla- és gerendalavinát zúdítottak a székely századokra. Draveczky futárai vitték a hírt a kiszabadult csapatoknak, hogy a székelyek nagy bajban vannak. Vasvári a Rákóczi-csapat mindhárom századát visszavezényelte a székelyek segítségére. Gyilkos és kegyetlen közelharc bontakozott ki, s mindkét fél óriási veszteséget szenvedett. A hegyszorosból nehezen kievickélve érkezett az összekeveredett tömeg a Meleg-Szamos jobb partjától mintegy 300 méterre levő kis tisztáshoz, ahol a fordulásnál az egyik magyar ágyú felborult. Vasvári minden erőt az ágyú és a csapatzászló védelmére összpontosított. Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, pár lépésre az ágyútól azonban a lovát is kilőtték alóla. Pivány még egy emberfeletti kísérletet tett az ágyú mellett térdelő, zászlórúdba kapaszkodó Vasvári megmentésére, kinek feje a mellére hanyatlott, s zubbonya az oldalán csupa vér volt. Délután 5 órára járt az idő. Vasvári még élt, amikor az egyik móc, a topánfalvi Todea Simion föléje hajolt, vizsgálva, életben van-e még. A haldokló minden erejét összeszedve érthetően azt kérte: Vigyetek Jancuhoz! Vigyetek Jancuhoz! A móc elvigyorodott, és a lándzsájával átütötte Vasvári szívét. Annak kék szeme lassan elhomályosodott, s a száján kicsorduló vért, amely végigpatakzott szőke haján, elnyelte a dús havasi legelő.

Epilógus

A saját halottaikat a románok összeszedték, eltemették. A magyarokat a ruháiktól megfosztva egymásra hányták, így porladtak el temetetlenül a csatatéren, melyet ma a belesi vízerőmű duzzasztótavának 90 méteres vize fed. A román harcosok emlé­kére egy kőkeresztet állítottak, a magyar hősök emlékére állított fakereszteket a románság rendre kitörte, meggyalázta. Nicolae Bălcescu, a lázadó román erők egyik tekintélyes vezetője 1849 nyarán megpróbált közvetíteni Kossuth és Avram Iancu között, de már túl késő­nek bizonyult ez a tiszteletre méltó csele­kedete, amiért az osztrákok mindenáron el akarták fogni és példásan megbüntetni. Bălcescut heteken keresztül Avram Iancu bújtatta a hegyek között, mígnem egy kedvező pil­lanatban, kalandos körülmények között, álruhában kiszökött Franciaországba. 1851-ben egyik Párizsban tartott előadásában a következőképpen jellemezte az erdélyi román mozgalmakat, benne Iancu szerepét: „Való igaz, és saját magam is láttam, a szégyentől pirulva, hogy a románok a szabadságért a legalávalóbb, legkegyetlenebb és legelavultabb zsarnokság zászlaja alatt küzdöttek.” Ugyanígy látta be a tévedését utólag a szerb Sztratimirovics is: „Harcunk a magyarokkal egy rettenetes politikai baklövés volt.”

Péntek László
a Körösfői Rákóczi Kultúregylet elnöke