A Pestszentimrei Baptista Gyülekezet lelkésze, Háló Gyula tizenhárom éve szolgál már a Nemes utcai imaházban. Talán nem ide illő a kifejezés, de elmondható róla, hogy népszerű a hívek, elsősorban a fiatalok körében. Elhívásának különleges története van.

– Nem egy istentiszteletét láttam, hallottam már, s bár tudom jól, nem népszerűségi versenyről van szó, szeretik önt a hívek, érezhetően közvetlen, hogy úgy mondjam, hétköznapi, baráti a kapcsolatuk…
– Nem is lehet más… Őszintén örülök ennek, s egyúttal kötelezettségeket is ró rám. Mi mással tudnám viszonozni ezt, mint azzal, hogy én is közel engedem magamhoz őket, nekik, értük szolgálok?

Sok-sok lelki stáció után

– Mielőtt elkezdtük a „hivatalos” beszélgetést, elmesélte, mi volt az a momentum, amelynek hatására a lelkészi hivatást választotta.
– Szinte még ma is naponta az eszembe jut, amikor a postásunk, igen, a postás, akivel gyakran elegyedtem szóba, megkérdezte egyszer, hogy miért nem leszek lelkész. Nem tudom már pontosan, mit válaszoltam, de inkább csak hímeztem-hámoztam, mire ő egyetlen rövid mondattal helyre tett: Ne rizsázz!, s ezzel a maga részéről le is zárta az egészet. Bennem meg elindított valamit, gondolatokat, aminek aztán az lett a vége, hogy egy átlagos srácból sok-sok lelki stáció után baptista lelkész lett. Ez volt az elhívás, így szólított meg az Úr. Egy postásember képében.
– Tehát nem tette fel az életét a lelkészi pályára már gyermekkorában…
– Nem, pedig megvolt előttem a példa, a baptista lelkész édesapám. De akkor még nem fogott meg, legföljebb annyiban voltam egyházi ember, hogy a debreceni református gimnáziumba jártam, nem lévén baptista gimnázium. Ezt persze nem panaszként mondom, csupán tényként.
– Mikor történt a nagy váltás az életében, mikor „csengetett a postás?”
– Fiatal, 28 éves voltam akkor, s minden annak az évnek, 1985-nek a nyarán történt, az fordította meg az életemet, az fordított Isten felé.
– Mi történt addig?
– Mondhatnám, semmi, de ez nem igaz. A gimnázium után tanítottam, amit abba kellett hagynom, mert édesapám halála után egyik napról a másikra családfenntartóvá lettem. Édesanyámért és a testvéremért is felelnem kellett.
– Azért néha kikacsintott az Úrra…
– Folyamatosan, s ennek az lett az eredménye, hogy beszéltem a lelkész atyámmal, s mire észbe kaptam, máris a teológia hallgatója lettem. Onnan előbb Kiskőrösre vitt a szolgálat, aztán pedig elkezdtem közelíteni Pestszentimréhez, mert Dabas után már ide hozott a sors a családommal együtt.

A magány adta csoda

– Hadd térjek vissza egy kérdés erejéig a gyülekezet híveihez fűződő közvetlen kapcsolatára…
– Nincs ebben semmi különleges, a hívek is, én is így tartom jónak. Nincs rá más, jobb szó, mint hogy testvérek vagyunk. Azok pedig éljék meg valóban testvérként az életüket, a hitüket. Az istentiszteletek is a közvetlenség jegyében zajlanak. Ha úgy hozza az élet, akár egy-egy hívünk gyermekének a sportérmeit is bemutatjuk, beszélünk róla.
– Mikortól teszi hivatalos lelkészként azt, amit már a „postásos” beszélgetéstől gyakorolt?
– Jövőre lesz harminc éve annak, hogy lelkésszé avattak, de nem a papír számít, hanem az a bizonyos kapcsolat…
– Sokan panaszkodnak, hogy lelki válságban vannak, s nehezen birkóznak meg ezzel. És ön?
– Én nem ismerem ezt az érzést, mert nem… Mondtam, mondta, elköteleződtem, van egy csodálatos társam, a feleségem, Ági, van négy szép, értékes gyermekünk, Balázs, Gergő, Borbála és Sára, szeretek Pestszentimrén élni, mert pontosan olyan és akkora, ahogyan én szeretem. Város is, vidék is, hármasban lehetek az Úrral és a hívekkel, akik meghívtak engem ide. Mi kellhet még?
– Hogy érzi, mivel és mikor lehet a legjobban közel kerülni az Úrhoz?
– Sokak számára nem pozitív töltetű a magány szó. Pedig ekkor, így lehet a legjobban érzékelni Istent, a jelenlétét. Nem „kitaláltam” ezt, sokkal inkább megtapasztaltam, nem is egyszer. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem élmény mindennap hazamenni a családomhoz, a szeretteimhez. Ők itt lent, velem, ő ott fönt, mindnyájunkkal.