Ezen öröm és fájdalommal teli évfordulón újra elolvastam Nicolae Steiu Protopopul Aurel Munteanu, erou si martir al neamului című kötetét, mely a Craiul Muntilor Kiadó jóvoltábóljelent meg. A szerző hazafias érzelmektől túlfűtött, nacionalizmustól csöpögő könyvében nem éppen a valóságnak megfelelően tálalja az 1940. szeptember 10-ei szomorú bánffyhunyadi eseményeket.
E napon a város magyarságának apraja-nagyja kitörő örömmel üdvözölte és ünnepelte a bécsi döntés nyomán bevonuló magyar királyi honvédsereget. A békés bevonulást egy súlyos incidens zavarta meg. A trianoni csapás után számos megaláztatást elszenvedő, bosszúszomjas magyarok egy csoportja meggyilkolta Aurel Munteanu helybeli ortodox esperest, valamint Gheorghe Nicula rendőrt, aki a szerző szerint olyan békés és ártatlan volt, mint az "isten kenyere". Steiu ugyancsak a magyarokat vádolja a békés és védtelen öregasszony, Onita Negru meggyilkolásával, akit a bevonuló "horthysta-fasiszta" hordák véresre vertek és kútba dobtak.
A könyv nagy felháborodást keltett a bánffyhunyadi magyarság körében, hiszen minden józan gondolkodású ember, legyen az román vagy magyar, megpróbálja felejteni vagy legalább magába fojtani a történelem során egymásnak okozott fájdalmakat. A szerző név szerint említi a lincselésben részt vett személyeket, akiket – noha a Kolozsvári Magyar Királyi Törvényszék a B. 4239/1941-es számú jogerős határozatával már elítélt egyszer – 1946. március 8-12. között az úgynevezett népbíróság ismét perbe fogott. A lefolytatott tárgyalás eredményeként a 312/1945-ös törvény 3. cikkelye alapján öt bánffyhunyadi magyar embert halálra, hetet életfogytig, egyet huszonöt évig, hármat tíz évig, egy személyt pedig öt évig tartó kényszermunkára ítéltek.
A leszármazottaknak, családtagoknak, rokonoknak fáj az újabb támadás, a gyógyulóban lévő sebek feltépése, annál is inkább, mivel a román népbíróság koncepciós perében elítéltek közül sokan ott sem voltak a tett színhelyén. Aurel Munteanu pópa, a kalotaszegi románság vezéregyénisége – amint azt Octavian Goga megjegyzi – "már ökölbe szorult kézzel született", akit ugyancsak egy másik hű barátja, Vasile Pasca így jellemez: "Olyan hatalmas hangereje volt, hogy bármilyen nagy termet megtöltött, zengett a piactér, amikor szabadtéri beszédet mondott, de még az erdő fái is süvöltöttek, amikor Funtinelen vagy Fuldzseratun beszélt".
Idős magyarok emlékeznek, hogy az esperes nem szerette a magyarokat, nem múlt el hét, hogy vásárok alkalmával ne uszítson és habzó szájjal ne ordítson a piactéren összegyűlt hegyi románság előtt. Kalotaszegen több ortodox templomot építtetett, újított fel, többek között az ő nevéhez fűződik a bánffyhunyadi Mócok Katedrálisa, amelyet 1934. október 14-én olyan neves személyiségek jelenlétében szenteltek fel mint Ion Antonescu tábornok, Emil Duca Kolozs megyei prefektus, Nicolae Ivan kolozsvári püspök, Ioan Stoia tábori püspök, Octavian Goga költő-politikus, Ioan Lupas történész és mások.
1940. szeptember 8-án a kivonuló román katonaságnak tartott prédikációjában így vigasztalta az egybegyűlteket Munteanu esperes: "Ne sírjatok. Még a pokolnak kapui sem győzhetnek a mi igazságunk felett. Az Isten látja, hogy mi semmit nem vettünk el, ami a másé. Mi csak azt a 2000 éve általunk lakott földet akarjuk, amin őseink is éltek. Azt a földet, ahol nagy létszámfölényben vagyunk más népekkel szemben, és amelyért oly sok elnyomást kellett elszenvednünk és sok vért ontottunk az Ázsia sztyeppéiről kiindult hordák ellen, amelyeknek célja, hogy tönkretegyék Európa kultúráját." Két nap múlva halott volt.
Lássuk, mit mond a szakember. Varga János történész az 1987. október 9-10-én Debrecenben tartott szakmai konferencián az eseményeket a következőképpen írja le (megjelent a Tanulmányok Erdély történetéről című kötetben, 121. oldal): Munteanu esperes és társa kínhalála iszonyatos tény. Az események lezajlását követően keletkezett két írásos dokumentum is létezik. 1.) Az 1940. október 25-én Bánffyhunyadon kelt jegyzőkönyv, amelyet egy magyar katonai bizottság Bartha Béla alezredes vezetésével "a haláleset körülményeinek a tiszta valóságnak megfelelő" megállapítása végett vett fel. 2.) Az olasz-német katonai bizottság 1940. október 25-én Bánffyhunyadon tett vizsgálatának jegyzőkönyve. Megjegyzendő, hogy a bizottságot román részről Davidescu követ, magyar részről pedig dr. Újvári Dezső, a bukaresti magyar követség titkára kísérte megfigyelőként útjára. Mit rögzített a vizsgálódás eredményéről e jegyzőkönyv?
"A magyar uralom alatt – hangzik a szöveg – a legalább 90 százalékban magyar városban görögkeleti román egyház nem volt. Az erőszakos elrománosító politika céljaira alapították meg a görögkeleti egyházat alig pár hívővel, s építették fel az igényüket messze meghaladóan kielégítő román templomot a város egyik legszebb helyén, és anyagi szükségletét biztosítandó kisajátítottak nagyobb területű ingatlant az egyház részére a magyarok birtokából. Az egyházi papi méltóságba Munteanu Aurel került, aki soviniszta román, egyben magyargyűlölő politikát folytatott, s minden alkalmat megragadott arra, hogy ellenszenvét a magyarok ellen kifejezésre juttassa. Szónoklataiban a magyarok ellen izgatott s többször kijelentette, hogy a magyarságot el kell pusztítani, a magyar gyerekeket ki kell szorítani a magyar anyákból, s ha arra kerül sor, egy barázdát sem szabad átengedni a magyaroknak. Ez a túlnyomó részben magyar város lakosságának gyűlöletét váltotta ki. Nyikula György rendőr a román uralom alatt ugyancsak magyargyűlölő volt, több magyar nemzetiségű egyént megkínzott s ezért ő is ellenszenvessé vált a magyarok előtt. Ilyen előzmények és viszonyok között történt meg a magyar hadsereg bevonulása Bánffyhunyadra 1940. évi szeptember hó 9-én és tartott még 10-én is. Ez utóbbi napon 16 óra tájban a hadsereg bevonulását figyelte a lelkes közönség, s ott volt Munteanu Aurel esperes és Nyikula György rendőr is. A közönség lelkesedése közben Munteanu azt a kijelentést tette, hogy minek jöttek ide a pohosok, úgysem sokáig lesznek itt. Mehetnek akár Bukarestig is, majd ott gulyást aprítanak belőlük. Miért nem maradtak Ázsiában? Erre a provokáló kijelentésre a fellelkesült tömegben kitört a bosszúvágy, amely azért is élt a lelkekben, mert 1919-ben a románok bevonulásakor több magyar nemzetiségűt megöltek. Minthogy pedig a bosszúvágy középpontjában a fent előadottak szerint Muntean Aurel, a román soviniszta politika exponense volt, a feldühödött tömeg megrohanta, puszta kézzel és a keze ügyébe került eszközökkel úgy a papot, mint a rendőrt véresre verte, majd amikor eszméletüket vesztették, egy ottlévő kocsira tették, s kihajtottak velük a határba. Ott a kocsiról leszállították s a feldühödött és megvadult tömeg előbb a rendőrt, majd az esperest agyba-főbe verte és megölte. Ezután ásót és lapátot kerítettek, s a csendőri jelentés mellékletét képező vázrajzon megjelölt helyen mindkét holttestet elföldelték." (Bartha 1940. október 27-én kelt jelentését lásd: Magyar Országos Levéltár, K. 53-II., a Külügyminisztérium Közigazgatási Osztálya, 1940-46.)
Tehát Nicolae Steiu állításával ellentétben Aurel Munteanu és társa nem a bevonuló reguláris magyar hadsereg, sem a szerző által megnevezett "rongyos gárda" vérengzése következtében vesztette életét, hanem mindketten lincselés áldozatai. Onita Negru öregasszonyt sem gyilkolta meg senki, hanem a jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a szegény szánnivaló tébolyodott nő a magyarok bevonulásának előestéjén állítólag a magyaroktól való félelmében maga ugrott a kútba, és nem is Bánffyhunyadon, hanem a tőle tetemes távolságra lévő Jedd községben.
A könyvet hamar elkapkodták. A román fiatalságnak (akiknek a szerző ajánlja művét) azonban jó volna megtudnia, hogy ezekben az időkben nem csak a magyarok gyilkoltak Kalotaszegen. Az 1995-ben Kolozsváron megjelent Fehér Könyvben Gajdos Balogh Attila leírja, hogy 1944. október 22-én Egeresen egy Hertea nevezetű csendőrparancsnok és a helybeli román pópa vezetésével és sátáni terve alapján a "Maniu-gárda" – a felbujtott helyi románok támogatásával – ki akarta irtani a környék egész magyarságát. November közepén a faluba érkező szovjet katonák Nyilas Györgynek, a népőrség parancsnokának (a Magyar Népi Szövetség embere) vezetésével megtalálják a különös kegyetlenséggel lemészárolt több mint 16 ártatlan áldozat holttestét, kiknek a bűnük csak annyi, hogy magyarok voltak. Talán eljön az idő, amikor nevük márványba vésve a megfelelő helyre kerül: Kovács János, Czégeni Géza, ifj. Czégeni Géza, Vincze József, Debreczeni Márton, Mikla Mihály, Zoltán Attila, Juhász Zsigmond, Dimény András, Gille János, Hajas János, Hajas József, Sipkó János, Rilki János, György József, ismeretlen 18 éves német kiskatona. A legidősebb 65, a legfiatalabb alig 16 éves volt, a legtöbbjük ereje teljében lévő férfiember, családfenntartó. Agyonverték őket, többnek a fejébe szeget ütöttek, végtagjaikat megcsonkították. A gyilkosok ismertek. A holttesteket először a bánya szellőzőnyílásában rejtették el, majd hogy nehogy rájuk találjanak, lehozták azokat a tóttelki erdőbe. Vékonyka földréteget kapartak rájuk meg falevelet. Januárban konccá fagyva találtak rá a hevenyészve eltemetett testekre.
A kolozsvári törvényszéken eljárás indult tíz egeresi gyilkos ellen, de "ismeretlen okokból" az ügyet csakhamar áthelyezték Craiovára, ahol a bűnösöket fölmentették. Este a tanúk és a gyilkosok egy vonaton utazhattak hazafelé. Herteának és manista bandájának nyoma veszett, egyes értesülések szerint Torda környékén találtak menedéket. Az egeresi románság elítélte és kiközösítette a gyilkosokat, akiket egymás között is csak úgy emlegettek, hogy "ghilcosii". E szörnyű gaztettig a román nemzetiségű halottnak is, ha igényelték, meghúzták a magyarok a harangot, jelezve a békességet a két nemzet polgárai között. De amikor később valamelyik fölmentett gyilkost temették, mindenki tudta, miért maradtak némák az egeresi magyar harangok. .
