Gyémánt Lászó és Ardey Edina kiállítását a kurátor, Buczkó Imre festőművész a szokottnál is alaposabb, szinte képről képre „menő” ismertetéssel nyitotta meg:

– Nem adtunk címet a kiállításnak, de ideillene a Mester és tanítvány cím – mondta. – Edina és László a sors különös útját járva találták meg egymást, hogy aztán közösen állítsanak ki, már nem először. A művésznő munkáin érződik a Gyémánt-hatás, de azt is látjuk, hogy meglelte önálló útját, és mára a legelismertebb festőművészeink egyike lett, sikert sikerre halmozva. A Kossuth-díjas Gyémánt Lászlót nem kell bemutatni. Stílusteremtő, virtuóz portréfestő. Dzsessztörténeti alkotásai, dzsesszimprovizációi, „gyémántográfiai” munkássága nagyszerű fejezete festészetünknek. Rajzai, grafikái a magyar grafika legszebb darabjai közé tartoznak. Az imént levetített rövid videón a két művész éppen önarcképet festett egy tévékamera előtt, és – megfűszerezve Bereczky Lóránd művészettörténész értő véleményével – őszintén vallott arról, hogy az önarcképfestés egyfajta lelki kitárulkozás. Például az itt látható Edina-önportrék a festő sorsának alakulását tárják elénk, míg Gyémánt László önarcképei életének fontos oszlopai.

Buczkó Imre végezetül több alkotás közül kiemelt kettőt. A csend hangja című Ardey-műről – mint mondta – reneszánsz igényesség sugárzik.
– A festő rembrandti léptékkel látható az intim háttérben, kezében ecsettel. Bár a kép csendben van, mégis érezzük, hogy a jelenet részesei vagyunk – tette hozzá.
A másik kedvenceként Gyémánt László Juhász Ferenc és múzsája című mesterművét nevezte meg.
A kiállítás megnyitóján Lukács Eszter énekelt, és Gyárfás István gitározott.