A hideg idő beálltával ismét jelentkezett sokakat segítő akciójával a Pestszentimrei Katolikus Karitász lelkes és mára már „profi” csapata, amely ősztől tavaszig évek óta ételt oszt a rászorulóknak.

Már egy órával a déli harangszó előtt érzékelhető volt október utolsó szombatján, hogy valami készül a Szent Imre-plébániatemplom Nemes utca előtti szakaszán.
Az ott gyülekező emberek láthatóan nem a divatlapokból léptek ki, s nem is frissen borotválva érkeztek. Szegényes öltözékben várták, hogy beengedjék őket a templom kertjébe a 12-kor kezdődő ebédre.
Arról, hogy az elmúlt évek során jó híre ment a Pestszentimrei Katolikus Karitász csapatának, az egyik hajléktalan férfiember beszélt, kérve, hogy csak a keresztnevét írjuk le a lapban.
– Nem mondom, hogy éhen halnánk nélkülük, de nagy segítség, hogy amikor megérkezik az ősz, jönnek ők is. Számíthatunk rájuk, ez a havi vendéglátás sokat jelent – mondta András, aki már évek óta él a karitász kínálta lehetőséggel.

Csupa éhes száj

Belépve láthattuk, mi készül a hatalmas üstökben, mivel lepik meg az önkormányzat által is elismert, kitüntetett szervezet tagjai a vendégeket.
Igen, használható ez a szó, mert a csaknem harminc önkéntes szinte mindegyike úgy köszöntötte a hajléktalanokat, mint régi ismerőst.
A vezető, Kovács István is „törzsvendégként” üdvözölte a templomkertbe érkezők között Zsuzsa asszonyt, akiről az elmúlt évekkel ellentétben elmondható, hogy a helyzetéhez képest jól van, jól néz ki. Az egyik gyermekével jött Ferencvárosból, ahol lakáshoz segítette őket az önkormányzat.

– Valamivel jobb a helyzetünk, mint az elmúlt években. Tudom nevelni a gyerekeket, megvan a napi ennivalónk, ennél többet nem is várhatok.
A karitász tagjai nem is sajnálták tőle azokat a falatokat sem, amelyeket a gyerekeknek vitt haza. Van éhes száj elég, Zsuzsa öt gyermeket nevel tisztességgel.
De nézzük, mi főtt az üstökben, mit kaptak a vendégek?
– Pulykaragu, friss kenyér és sütemény, ez lesz a mai menü. Sokat csinálunk, háromszáz adagot, nehogy bárki is éhen maradjon – mondta az egyik hölgy, aki már a korábbi őszöket-teleket is végigfőzte a hajléktalanoknak.

Meglepetés...

Ahogy fogyott az üstökből a ragu, úgy lettek tele a tányérok az asztaloknál, s ahogy telt az idő, úgy lassult a kanalazás. Nem siettek sehova, s a repetából is annyi volt, amennyit akartak és ahányszor kértek a vendégül látottak.

Egy bő órával később jóllakott emberek, némileg megnyugodott, hálás arcok búcsúztak az imrei jótevőktől. Az utolsó kérdés ezúttal is a szokásos volt: mikor lesz a következő?
Amikor megtudták, hogy az idén még kétszer, november 25-én és december 16-án is vendégül látják őket, végképp felderült a kedvük.
Pedig még nem is sejtette mindenki, hogy a karácsonyi vendéglátást nem akármilyen meglepetés kíséri majd.
Csak annyit erről: nem „kajáról” lesz szó...