A szovjet katonai támadás 1956. november 4-én, hajnali 4 órakor indult meg. Alig több mint egy órával később, 5 óra 20 perckor Nagy Imre rádióbeszédre kényszerült, mely élete utolsó szabad megnyilatkozása volt.
A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke híres rádióbeszédében bejelentette a szovjet csapatok támadását, melynek célja a törvényes magyar demokratikus kormány megdöntése volt. Ekkor hangoztak el az azóta történelmivé vált mondatok: „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van!”

A kormányfő beszédét az összes világnyelven megismételték. Az 1956. október 23-án kitört forradalom és szabadságharcot a szovjet hadsereg csapatai leverték, és a támadás napja, november 4-e az idegen hatalom ellen küzdő nemzet gyásznapja lett.

Az életüket adták a jövőért

A Hargita téren, november 3-án megtartott megemlékezésen Ughy Attila polgármester megemlékezésében úgy fogalmazott, hogy különös, kegyetlen játéka a sorsnak, hogy nemzeti gyásznapon az életet éltetjük.
- A Hargita téri emlékmű, a több mint kétezer, kőre felvésett mártírnév ugyanis azokra a napokra emlékeztet bennünket, amikor Magyarország jobban akart élni, mint bármikor. Hogy ezért halni kellett, az a történelem legigazságtalanabb döntései közé tartozik. S hogy később a halálról hallgatni kellett, az a történelem legmocskosabb fejezetei közé tartozik. Itt állva örömöt és elégtételt érzünk, amiért ismerhetjük a forradalmárokat, dühöt és keserűséget pedig azért, mert még most sem ismerhetjük teljes névsorukban a forradalmárok gyilkosait. Előbb utóbb azonban minden a helyére kerül. Ahogy pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy a XVIII. kerület nemzeti zarándokhelyet épít a szabadságharc áldozatainak, úgy ma már az lenne szokatlan, ha nem gyűlnénk köréje évről évre, és nem gondolkodnánk el a múlton, jelenen és jövőn.

A polgármester figyelmeztetett, hogy a történelmi leckék bemagolása és felmondása nem jelent egyet azzal, hogy szívben megéljük és elménkben megértjük mindazt, ami történt. Az ünneplő ruha nem elég ahhoz, hogy a mártírokra méltó módon megemlékezzünk.

- Nem így van. A szimbólumok a számok, a mondatok keveset érnek, ha nem értjük meg, valójában miről is mesélünk. A kődarabokra írt 2354 névben vegyük észre, hogy ez ugyanennyi emberi sors, és sokszorosa azoknak a sorsoknak a száma, amelyekre az elhunytak tragédiája hatást gyakorolt. A kerületi 59 áldozat révén pedig vegyük észre, hogy Pestszentlőrinc-Pestszentimrén sosem féltek, ha a hazáért kellett küzdeni. A világ egyik legerősebb és legnagyobb hadseregével szemben Magyarországon hétköznapi emberek ragadtak fegyvert és hoztak áldozatot.

Lőrinci áldozatok

Kucsák László, a XVIII. kerület országgyűlési képviselője a világon páratlan szabadságharcnak nevezte az 1956-os eseményeket.
- A szabadságharc élén a fiatal nemzedék állt. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. A támadás hajnalán azonban nyilvánvalóvá vált, hogy magunkra maradtunk. Az árulások, csalások, hitegetések áldozatává vált forradalom végórái következtek – fogalmazott a képviselő, aki megemlékezett Pestszentlőrinc legtragikusabb 1956-os eseményéről, a Fröhling pékségnél történtekről.
Az akkorra már államosított, de a helyiek által továbbra is az egykori tulajdonos nevén emlegetett sütödében november 8-án hajnalban is dolgoztak a pékek. A kenyérsütés híre futótűzként terjedt, és az emberek örültek a hírnek, hiszen a több hete csaknem folyamatos harcok alatt kiürültek az éléskamrák.
Mintegy 300 ember várt kenyérre a hosszú, az Üllői útra is kikanyarodó sorban, amikor két szovjet tanklövedék becsapódása rázta meg a környéket. Az egyik a sorban állók mellett lévő villanypóznát találta el, és szörnyű pusztítást végzett. A repeszek 21 halálos áldozatot követeltek és sokan megsérültek. A legfiatalabb áldozat tizenhárom, a legidősebb nyolcvanegy éves volt.