Díszpolgári címmel ismerte el az önkormányzat Csürke Károlynak, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) kerületi szervezete elnökének 1956-os szerepvállalását. Csürke Károly életútja jól példázza, hogy az 1945 utáni időszakban milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie annak, akinek számítottak olyan értékek, mint a haza, a magyarság.
Kétéves volt Csürke Károly, amikor édesapja a harmincas évek elején telket vásárolt, és egy szoba-konyhás házat épített Pestszentlőrincen. Egy rövid kényszerű külföldi tartózkodástól eltekintve mindig is itt élt, és mint mondja, a település nevében a „szent” megőrzése különösen fontos volt számára.
– Az 1950-es városegyesítés után, amikor Pestszentlőrinc Pestszentimrével együtt Budapest XVIII. kerülete lett, a Szentlőrincről tudtuk, hogy kivel tartozunk össze – mondja.
A nemzetőr
Jó szakmája volt: lakatosnak tanult, ami akkor is, ma is értékes tudást jelent. Az ambíció is hajtotta, ötletei is voltak, de az ötvenes évek politikai viszonyai között nehéz volt előrejutnia egy olyan fiatalembernek, aki nem párttag. Huszonkilenc éves volt, amikor kitört a forradalom, amelynek első hírhozóit még ő maga sem értette.
– Angol nyelvtanfolyamra jártam, és amikor egy októberi napon egy fiatalember a kezembe akart nyomni egy szórólapot, amelyen a forradalom követelései voltak pontokba szedve, elutasítottam, mondván, nem kell ez a szenny. Akkor még azt hittem, hogy valamiféle állami propagandáról van szó – meséli.
De nem kellett sok idő, hogy megértse, mi történi valójában. A rádiónál történtek után azonnal csatlakozott a forradalmárokhoz, és október 25-től már nem a belvárosban, hanem Pestszentlőrincen vett részt az eseményekben: társaival feltartóztatta a bevonuló szovjet tankokat. Amire azonban a legszívesebben emlékszik vissza, az a nemzetőrség megszervezése volt.
– Tudtuk, hogy a börtönökből a politikai foglyokkal együtt kiszabadultak a köztörvényes bűnözők is – emlékezik vissza. – Az elsődleges feladatunk az volt, hogy a polgári lakosságot óvjuk tőlük és minden önkényeskedéstől. A legnagyobb dicséret számomra az volt, amikor már az események után a szomszéd néni azt mondta nekem: „Akkor éreztük magunkat biztonságban, amikor maguk vigyáztak ránk.”
Börtön kétszer
A részvétel a forradalomban nem maradhatott megtorlás nélkül. November 4-ét követően sorra tartóztatták le a forradalmárokat, ezért Csürke Károly és társai döntöttek: külföldre szöknek kis csoportokban. Ő maga is gyalogosan kelt át a határon és jutott el Ausztrián át Belgiumba.
– Ott egy mesevilágot ismertem meg – mondja. – A szakmámból remekül meg tudtam élni, pedig a franciát nem beszéltem, csak az angolt. Minden kapu megnyílt előttem, amikor megtudták, hogy 56-os magyar vagyok.
Mégsem maradt a mesevilágban. Mivel lánya 1956 májusában született, szerette volna magával vinni az egész családot, ám amikor hazatért, azonnal letartóztatták.
– Nagy szerencsém volt. Egy fiatal ügyvédet rendeltek ki mellém, aki teljes erőbedobással küzdött értem – idézi az eseményeket. – Két hónap börtönnel úsztam meg.
De csak átmenetileg. A múltját számon tartották, folyamatosan megfigyelték őt, s gyakran tartottak nála vizsgálatot. 1963-ben végre önállóvá válhatott, saját műhelyt nyitott, és egyre komolyabb megrendelőket szerzett. Ügyfelei között volt a XVIII. kerületi Tanács, és dolgozott a rendőrségnek is.
– 1968-ban az unokaöcsém, akit rövid időre gyakorlatra magam mellé vettem, ellenzéki szervezkedésbe kezdett – meséli. – Lebukott, és miatta engem is egy év börtönre ítéltek, amiből nyolc hónapot letöltöttem. Utána már nem válthattam ki az ipart, és megint folyamatosan megfigyeltek.
A szaktudásának köszönhetően jó állásokat kapott, de a vágyott függetlenség már elérhetetlen maradt számára.
A rendszerváltozás után rögtön csatlakozott a Pofoszhoz, és ma, 91 évesen is fontos feladatának tekinti, hogy 1956 üzenetét eljuttassa a fiatalokhoz.
