Nyolcadik alkalommal szervezték meg idén nyáron a Madárleány-napot Magyargyerőmonostoron, ebben a havasaljai kis kalotaszegi faluban, ahol a honfoglaló magyarok a legkorábban telepedtek le, innen irányítva Kalotaszeg gazdasági és katonai életét. Mára azonban az 1481 lakos közül csak 157-en vallják magukat magyar nemzetiségűnek.

Az ünnepség keretében előadást tartott Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) docense, az Erdélyi Múzeumegyesület (EME) főtitkára. Miután röviden ismertette az egyesület múltját és jelenét, bemutatta a falu szülöttéről a közelmúltban megjelent, Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége című kötetét.
„Az 1802 és 1851 között élt Debreczeni Márton a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló személyisége: mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő volt, aki szerteágazó tevékenységével az erdélyi bányászat korszerűsítése és a fémkohászat fejlesztése terén egyaránt maradandót alkotott” – mondta a szerző.
Ezt követően Sabin Gherman kolozsvári újságíró, „transzilvánista” politikus nagy érdeklődést kiváltó vitaműsort tartott. Ő az a politikus, aki nagy elszántsággal küzd a román nacionalizmus, sovinizmus ellen, és mint vallja: hisz egy független Erdély megvalósulásában! (Pár évvel ezelőtt megjelent Elegem van Romániából című írása miatt a nacionalisták támadási célpontjává vált.) Elmondta, hogy egy olyan Erdélyben hisz, amely független mind Románia, mind Magyarország befolyásától, ahol a románok, magyarok, szászok egyenlő jogú állampolgárként élhetnek, és hisz egy olyan Európai Egyesült Államokban is, amelynek keretében minden nemzet megtarthatja a nemzeti szuverenitását, az értékeit, kihasználva ezek minden előnyét.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Marosán Csaba Luther Márton bölcseletei és tanácsai című előadását a közönség többször is megtapsolta, hiszen a színész Luthert nem a hivatalos beszédei alapján mutatta be, hanem a közvetlen baráti beszélgetéseiről fennmaradt feljegyzések alapján. Megismerhettük a nagy reformátor véleményét a gyereknevelésről, a házastársi kapcsolatokról, a politikusokról, a mennyországról és a pokolról, és számos más érdekes, derűs történetet hallhattunk.
Az ünnepséget követő szeretetvendégség közben megkértem Hover Zsolt helyi református lelkipásztort, hogy meséljen a „Madárleány” történetéről, hogyan került a templom falába a kőből faragott szobra, van-e valami valós alapja a legendájának. A tiszteletes úr szívesen tájékoztatott az általa kutatott és összeállított történetről.

„A honfoglaló magyarok egy kis falut építettek, amelyet úgy hívtak, hogy Monostor. A nagyura a Kalatha nemzetségből származó Gerő földesúr volt, akit három fia után negyedikként egy gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg az Úr. Ahogy cseperedett a Borka nevű leány, egyre szebb és szebb lett. Minden falubeli nagyon szerette, hiszen sok időt töltött közöttük, figyelve a munkájukat, az életüket, de az uraság ezt nem nézte jó szemmel, mivel nagyon féltette. Egyszer aztán megtudta, hogy a lánya azért jár mindennap a falu határában lévő csorgóra, mert beleszeretett egy egyszerű parasztlegénybe. Éktelen haragra gerjedt, elfogatta a fiút, és a közelben lévő kivégzőhelyen felakasztatta. A helyet ma is Akasztó-hegynek nevezik.
Borka ájultan esett össze a hír hallatán, de ezután is makacsul eljárt ahhoz a csorgóhoz, hátha valami isteni csoda révén még egyszer megláthatja a szerelmét. A falusiak ma is a Borka csorgójának nevezik ezt a csorgót. A várva várt szerelme nem jött ugyan, de csakhamar kiderült, hogy Borka gyereket vár a fiútól. Az apja majdnem eszét vesztette, dühében bezáratta a lányát az éppen épülő kolostorba. A szegény lány már nem ezen a világon élt, nem törődött semmivel, senkivel, nem szólt senkihez egy szót sem. Nemsokára eljött a szülés ideje, és Borka két kígyónak adott életet. Az emberek elszörnyedtek, azt hitték, az ördöggel cimborál, eladta a lelkét a gonosznak. Az apa szörnyű parancsot adott az építőmestereknek: a még befejezetlen templomtoronyba falazzák be a lányát a fattyaival együtt. Borka szó nélkül nézte, amint a mesteremberek fokról fokra elzárták el az áldott napfényt a szemei elől. Anyai szeretettel ölelte keblére a kígyókat, és szomorú tekintettel nézett az ég felé.
Az éj leszállt a csonka toronyra, s a mesteremberek aznapra befejezték a munkát. Amikor azonban hajnaltájt a nap első sugarai beragyogták a templomot, különös dolog történt. A torony fala megbomlott azon a helyen, ahova a lányt befalazták, Borka madárrá változva a karmai közzé ragadta kígyófiókáit, s az ég felé repült. Soha senki nem látta őt többé, ám az építőmesterek, miután befejezték a tornyot, kőből kifaragták a Madárleányt, amint szeretettel magához öleli és táplálja a kígyókat.
Gerő úr nem kerülhette el a szörnyű büntetést: a kastélya összeomlott, maga alá temetve őt a kastélynépével együtt. Csak a nép emlékezetében maradt meg a kastély, melynek helyét ma is Várhegynek nevezik.”