1910. január elsején 7812 helyi lakos új korszakra ébredt Szentlőrincen. Bő évtizedes akarat és vágy vált ezzel valóra: otthonuk önálló nagyközség lett. A település 1874-től Kispest csatolt része, társközsége volt. A belügyminiszteri rendelkezés azonban 1909 végén megváltoztatta a település közigazgatási formáját. A határozat közölte: Szentlőrinc 1910. január 1-jétől Pestszentlőrinc néven önálló nagyközséggé alakult.

A lőrinci öröm egyértelmű volt, Kispest gondjai viszont szaporodtak. Kispest monográfusa, a vezető műszaki értelmiségiként dolgozó és lapszerkesztőként is ismert közéleti személyiség, Herein Károly így emlékezett: „Pestszentlőrinc megalakulása óriási érvágás volt Kispest közigazgatásában, s az csak igen erős zökkenésekkel tudott ismét a rendes haladás menetébe jutni.”
Mit látott Herein? Az együttélés idején 4500 holdon gazdálkodhatott Kispest vezetése, 1910-től a fővároshoz közelebb eső településnek 1350 holdja maradt, miközben Lőrinc 3150 holdat kapott. A lakosság 60 százaléka élt Kispest területén, 40 százaléka az új községben.
Lőrinc a szabad, levegős terek, a zavartalan továbbépülés helye lett, Kispestre a zsúfoltság várt. Nem is csoda, hogy Kispest idővel – nem is mindig korrekten – lépéseket tett Pestszentlőrinc visszacsatolásáért, közös tekintélyes város lehetőségéről beszélve. Lőrinc azonban nem kért a felkínált lehetőségből.

Mosolygó búcsú

A tények ismeretében a bölcs kispestiek belátták, nincs más lehetőség, mint a Kispest–Szentlőrinc című lap hasábjain kedvesen elköszönni: „Reméljük, hogy az immár nagyközséggé lett Pestszentlőrinc a legszebb egyetértésben marad továbbra is községünkkel, kívánjuk, hogy polgáraival naggyá és virágzóvá tegyék.”
Pusztaszentlőrinc 1874-ben – elsősorban a helyi nagybirtokos, Cséry Lajos tanácsára – kivált Vecsés közigazgatásából, és az 1871-ben községgé alakult Kispesthez csatlakozott. Ahhoz a fiatal községhez, amely Pusztaszentlőrinc parcellázott földjein kezdte el házai építését, a község kialakítását. Jeles lőrinciek adták el házhelyeknek birtokaik egy részét.
Az együttélés Kispesttel az induló másfél évtizedben, elsősorban Balla Zádor jegyzőnek köszönhetően, elfogadható volt, de 1897-ben már indulatos hangok szóltak a Kispest–Szentlőrinc újságban: „Lőrinc az anyaközség pénztárába befizetett pótadó egyenértékét nem kapja meg. A pénzt Kispest a saját fejlesztésére költi. Pusztánkon porosak az utak, és rendőri jelenlét nincs.”
Ez a kifakadás volt a jeladás az önállósodási mozgalom megindítására.
Lőrinc döntött, mondván: önállósodjunk! „Ennek anyagi alapjai megvannak, ami pedig a szellemi erőket illeti, Lőrinc sokkal magasabb ponton áll, mint Kispest” – hirdette a sajtó.
A cél megvolt, így elindult a szerveződés. 1900-ban a Fodor Géza – Ivanovics Miklós – Vogl Sándor triumvirátus megalakította, és az önállósodásért harcba indította a Szentlőrinci Polgári Kört. Volt olyan vélemény is, hogy a polgári kört az önállóság kiharcolására szervezték. Sokrétű tevékenységének az első évtizedben valóban az önállóság kérdésének felszínen tartása volt a legfontosabb része.
A mozgalom élére állt a nemesi rangra emelkedett akadémiai tag, a jeles orvosprofesszor, Bókay Árpád is, aki Herrich Szidónia férjeként került Lőrincre.

A hivatal malmai lassan őröltek

Az önállóság azonban váratott magára. Egyelőre, 1905-ben Kispest képviselő-testületébe kellett volna határozott képviselőket küldeni, ám a lőrinciek mindössze két mandátumhoz jutottak. Vogl Sándor és a helyi sajtóban Jókai nyomán Lőrinci Ankerschmidt lovagnak nevezett, ismert kocsilámpagyáros képviselte a lőrinci érdekeket. A megye vezetése – Agorasztó Tivadar megyei főjegyző személyében – szavakban megértő segítőkészséggel állt az önállósodás kérdéséhez, de az ügyet előremozdítani ők sem tudták, vagy nem is nagyon akarták, hiszen Kispest is mondta a magáét. Az ő érdekeiket is képviselni kellett.

Lőrincen belső viszályok is dúltak. A nagy tekintélyű Szemere Miklós is kétes szereplője lett az önállósodási harcnak. Nem ellenezte az önállóságot, de a birtokait Kispest közigazgatásában kívánta tartani. Jelentős összegű adóját is oda ígérte, bár később változtatott a nézetén
1910-ben aztán mégis célba ért a település – az önállósulást kívánó dédszüleink megnyugodhattak.

A nagyközség első lépései

Jegyzőnek Kuszenda Lajost, bírónak Lippmann Lajost választották. A községházát bebútorozták. 1911 márciusában területet vásároltak a mai Kossuth Lajos tér helyén, hogy oda építsék a községházát, és oda telepítsék a piacteret. Álmodoztak is: kölcsönből épüljön 25 szobás gőzfürdős szálloda. A józanság azonban közbeszólt, mondván, már így is van adósság. A katolikus polgárok papot és kis templomot kaptak, amelyet a Boldogságos Szűz Mária szent szívének tiszteletére szenteltek. Ekkor került a községbe plébánosnak az a Wimmerth Béla, aki a későbbiekben a helyi vezetés egyik meghatározó személyisége lett.