A kilencvenes évek legelején Szilvásváradról érkezett szolgálni a szemeretelepi református gyülekezethez az akkor 39 éves Kiss László, aki mára igazi és megbecsült pestszentlőrincinek vallhatja magát. A 65. életévét decemberben betöltött négygyermekes lelkésszel beszélgetünk.

– Nem tagadom, volt bennem némi félelem, hogy egy kis bükki faluból érkezve hogyan állom meg a helyemet a nagyvárosban – mondja Kiss László, amikor a szolgálati helyei kerülnek szóba.
Valóban, a debreceni iskolai éveit leszámítva csak kisebb településeken, Battonyán, Makláron, Poroszlón és a már említett Szilvásváradon szolgált.
– Gondolom, hogy egy idő után megszűntek a kétségei. Befogadták a messziről jött embert?
– Mégpedig példásan, s ezért hálás vagyok azoknak, akik itt élnek, s azoknak is, akikkel közösen szolgálok.

Az évek válaszolnak

– Ha akarna, akár nyugdíjba is mehetne, a kora megengedné…
– Meg, de nem megyek. Az elfoglaltságom, a tennivalóim mást mondanak, így aztán eszembe sem jut ez. Öt év múlva úgysem lesz választásom, mert akkor kötelezően nyugdíjba kell menni, de erről még ráérek gondolkodni.

– Az ilyen hosszan tartó egy helyen szolgálás ritkának mondható.
– Én is azt hiszem, s bár nem török csúcsokra, szeretném betölteni a harmincadik, jubileumi évemet ebben a gyülekezetben.
– Azt fölösleges is megkérdezni, hogy jól érzi-e magát itt, mert a 27 év megadja a választ…
– Lehet, hogy ajándékba kaptam az Úrtól ezt a hosszú szolgálatot. Azért, mert sose jutott még véletlenül sem az eszembe, hogy továbbmenjek innen. Nem tudom, de lehet, hogy a Szemeretelep magához köti az embert? Ezen elgondolkodom néha, mert bár a gyülekezet jó régen, 1940-ben alakult, én még csak a harmadik vagyok, aki itt szolgál. Emlékszem, amikor az elődömtől, Pándi Jánostól átvettem a szolgálatot. Nem tegnap volt…

Gyenge hittudat

– Nem nagy gyülekezet az ön által irányított. Háromszázötven tagja van, akik közül, ahogy elmondta, mintegy kétszáz gyakorolja a hitét. „Jó” szám ez?
– Mivel nem csökkent az utóbbi években, azt kell mondanom, hogy jó, mert az elvilágiasodást mi sem tagadhatjuk le. Igaz, a templomokba változatlanul viszonylag sokan járnak, de sajnos a hittudat nem nevezhető erősnek. Sokan csak kíváncsiak arra, mi is történik ott „bent”, a hitet nem teszik magukévá. Azt viszont örömmel mondom, hogy egyre több középkorút látok a padsorokban, ami jót jelenthet, mert az ő gyermekeik talán nemcsak kíváncsiskodni jönnek be, hanem azért is, mert a hitük hozza be őket.

Egyedül Istené…

– Bármi lesz is, ön már úgy marad meg a helyi emberek emlékezetében, mint templomépítő lelkész, mert a szolgálata alatt épült fel a 2013-ban átadott templom.
– Ha így lesz is, az sem változtat semmit a vallott elvemen, hogy soli Deo gloria, vagyis hogy egyedül Istené a dicsőség.