Az iskolában jól időzítették a rendezvény időpontját, mert március 22-e az első olyan napok egyike volt, amikor végre engedett a tél. Mintha már az esemény híre is elűzte volna a hideget, kisütött a nap annyira, hogy akár kabát nélkül is lehetett játszani az udvaron. Az iskola diákjai jóval a kiszebábégetés rítusa előtt körbetáncolták és átugrálták az udvaron kijelölt tűzrakó helyet, noha a tűz átugrása egy másik hagyomány eleme, amit nekik még nem feltétlenül kell ismerniük.

A tél temetésének e régi népszokását manapság már vidéken is csak kevés helyen ismerik, s még ritkább, ahol meg is tartják. Ez az ünnep általában úgy zajlik, hogy a gyerekek előre elkészítik az úgynevezett kiszebábokat, amiket különféle zajkeltő eszközöket zörgetve és télűző rigmusokat skandálva elégetnek, elűzve ezzel a telet és a betegségeket. A gyerekek és a felnőttek gyakran gondűző cédulákat erősítenek a kiszebábra. A papírdarabokra ráírják, ki mitől szeretne megszabadulni – rossz álmoktól, betegségtől, félelmektől –, majd a bábot bedobják a tűzbe. Az elégetése a babona szerint megszabadítja az embereket minden bútól és bajtól.

A Szent Lőrinc iskola udvarán a saját készítésű kiszebábokkal érkező gyerekeket, közülük is leginkább a kisebbeket, láthatóan izgalomba hozta az esemény, amelyet népzenei dallamok és ritmusok is kísértek. Mielőtt azonban átadták az enyészetnek a bábokat, zsűri döntött a legjobban kidolgozottakról –amelyek egyben a legcsúnyábbak voltak –, s a nyertesek megkapták a jutalmukat.
Mikor a fahasábokból rakott tűz már csaknem kihunyt, a gyerekek egyenként, majd kisebb csoportokban vetették tűzre a babáikat. Mintegy száz tél- és betegségűző kisze vált így a lángok martalékává, de senki nem bánkódott, mert mindenki hitte, hogy a tél elűzéséhez erre van szükség.