A napokban, november 26-án ünnepelte 85. születésnapját Varjú Imre atya, az Ibolya utcai kápolna nyugalmazott plébánosa, akinek a hazaszeretetéről, az 50-es években tanúsított magatartásáról, mély elkötelezettségéről, hitéről már írtunk a lapunkban. Most egy újabb epizódot mond el az életéből.

„Amikor 1956 nyarán pappá szenteltek, nem gondoltam, hogy másfél év múlva a Markó nyolc négyzetméteres cellájában leszek – tizedmagammal. Egy vaságy, két szalmazsák. Ennyi volt a berendezés, s ezekre is csak ráülhettünk, a falnak nem támaszkodhattunk neki. Férfiemberekkel voltam együtt, akik végigsírták az estéket. Kivételt csak én jelentettem, mert akkor ki adott volna vigaszt nekik? Egyetlen lehetőségünk maradt, ezt nem tudták elvenni tőlünk: a gondolatainkat, az emlékezést. A cellatársaim tudták, hogy pap vagyok, így hozzám fordultak jó szóért, lelki támogatásért. Az őrzőink pedig, látva, hogy mennyire nehéz mindenkitől elzárva lennünk, érző emberként viselkedtek velünk. Persze ott és akkor már az egyetlen jó szót is úgy éltük meg, mint szeretetet. Az éjszakák mindig szép álomban, otthon teltek, ezek voltak akkor a mi utazásaink. De aztán újra eljött a reggel, a maga valóságával, bár tudtuk, nem tarthat ez örökké így… Ahogy múlnak az éveim, ahogy telik az időm, úgy hagynak itt egyre többen. Szenteste délelőttjén mindig a temetőbe megyek. Számot vetek a halottaimmal, köszönök nekik, imát mondok értük. Aztán hazajövök, de nem leszek egyedül. Velem lesz a Jóisten, a betlehemi Jézus. Úgy, mint az év minden napjának minden percében.”
Isten tartsa még sokáig közöttünk erőben és egészségben, kedves Varjú atya!