– Nagyon forró nyári nap volt. Akkoriban én az IBUSZ egyik irodáját vezettem a Balaton partján, és tekintettel a melegre, könnyű nyári ruhában ültem teljesen egyedül a helyemen. Egyszer csak megjelent két öltönyös, aktatáskás ember, hogy ők Bonnból érkeztek, és keresik az iroda vezetőjét. Amikor mondtam, hogy én vagyok, végignéztek rajtam, és nem hittek nekem. Jól beszélek németül, ezért meg tudtam győzni őket, hogy engem keresnek. Amikor megnyugodtak, azt mondták, egy kis segítségre volna szükségük – emlékezett vissza Fekete György, a XVIII. kerületi Német Nemzetiségi Önkormányzat helyettes elnöke 1989 nyarára. Ami akkor történt, ma már történelem: Fekete György a menedéket kérő keletnémetek számára berendezett legnagyobb menekülttábor vezetője lett Zánkán.

Miért a Balaton?

A 25. évforduló kapcsán tavaly sokan és sokat idézték az akkori eseményeket. A magyar állam vezetése 1989 májusának legelején a vasfüggöny átvágása mellett döntött. A határt ugyan hivatalosan még nem kívánták megnyitni, de a hírre egyre többen próbálkoztak az Ausztriába szökéssel, és a magyar határőrség már nem a korábbi határozottsággal lépett fel a „határsértők” ellen. A hír szélsebesen terjedt el a szocialista blokk országaiban, és Magyarországra özönleni kezdtek a szabad világba jutásban és a szétszakított családok egyesítésében reménykedő keletnémet polgárok.

– Talán nem volt véletlen, hogy én kerültem oda, ahova – vélekedik Fekete György. – A családom neve Kammellander, a feleségem keletnémet volt, s én magam is évekig éltem Drezdában. Azoknak az embereknek a sorsa az én családom sorsa is volt. A sógornőm is innen jutott ki.
A visszaemlékezések elsősorban a budapesti eseményekről számolnak be, hiszen sokan a nyugatnémet nagykövetség zugligeti épülete előtt vártak arra, hogy vízumot kaphassanak. A Balaton mellett azonban még nagyobb tömeg gyülekezett.
– A nyolcvanas években mindenki tudta, hogy a szétszakított családok Nyugat- és Kelet-Németországban élő tagjai a Balatonnál találkoznak nyaranta. Ezt a keleti titkosszolgálat is próbálta megfigyelni, de az emberek már egészen kifinomult módszereket használtak arra, hogy zavartalanul tölthessék együtt az időt. 1989 augusztus–szeptemberében egyre többen gyűltek ide, mivel innen a nyugati határt is gyorsabban lehetett elérni egy esetleges határnyitás esetén.
A magyar hatóságok ezért rendeztek be ideiglenes tábort a zánkai úttörőváros területén. Az ellátásról a Német Vöröskereszt gondoskodott, a tábor vezetésére pedig a némettudással és szállodás tapasztalattal is rendelkező Fekete Györgyöt kérték fel.

Elment az utolsó Trabant

– Elmesélni is nehéz azt a másfél-két hetet. Iszonyú gyorsan peregtek az események. Meg kellett szerveznünk a tábor rendjét, ellátását, házirendet hoztunk létre, engedély nélkül valutát is kellett váltanunk, mert az NDK-ból érkezők nem készültek hosszabb tartózkodásra, kevés forint volt náluk. Családok szakadtak szét a tábor bejárata előtt, volt, aki menni akart, volt, aki félt. Aztán szeptember 11-én megnyílt a határ, elindultak a tömött buszok és a megrakott Trabantok, én pedig ott álltam egyedül a megüresedett táborban. Arra gondoltam, hogy összeszedem a tábor megmaradt emlékeit: fotókat, leveleket, falragaszokat, újságcikkeket, névlistákat, hogy egyszer majd hazajusson azokhoz, akiket illet.
A lehetőség azonban nagyon sokáig váratott magára. Novemberben leomlott a berlini fal, Németország újraegyesült, az építkezés évei következtek. A tábor egy távoli emlékké vált az egykori menekültek számára is.
– Annyi év telt el, időközben majdnem meg is feledkeztem erről a kötelességemről. Tavaly, az évforduló alkalmával szedtem elő a dokumentumokat, és kerestem a lehetőséget, hogy átadhassam azokat a megfelelő embernek. A német kancellárnak szerettem volna, és erre most, Angela Merkel budapesti látogatása alkalmával nyílt lehetőség: minisztériumi és nagyköveti segítséggel a másolatok a kancellár asszony kezébe jutottak. Azért dolgozom, hogy az eredeti anyag is hazataláljon és a német emlékezet részévé váljon – mondta Fekete György, aki a történelmi időkre visszatekintve saját szerepét röviden fogalmazta meg: – Szerencsés vagyok, hogy ember lehettem.