Meglepetés volt Kiss Péterné számára, amikor megkapta a Kerület Szociális Gondozója elismerő címet. Senki sem szólt neki az Életfa Szociális Szolgálatnál, de a levegőben érezni lehetett, hogy valami készül. Azt mondta, olyan szépen mosolyogtak rá a díjátadás előtti napon a kollégái, hogy tudta, valami lesz, csak azt nem, pontosan mi. Csak amikor nevén szólították a Rózsa Művelődési Házban tartott ünnepélyen, akkor esett le neki.

A segítő szakmát alig-alig választja valaki élethivatásának kamasz korában. Editke sem gondozónőnek készült.
– Kereskedőnek tanultam. Az is hasonló. Emberekkel kell foglalkozni.
Persze a régifajta kereskedelemre gondol, amikor még a boltosnak közvetlen kapcsolata volt vevőjével. Ő ezt a pestszentimrei iparcikk áruház méteráru osztályán tapasztalhatta meg. A bolt azonban a rendszerváltás környékén bezárt.
– Egy évig munka nélkül voltam, közben pedig megszületett a kislányom.
A GYES lejártával közmunkához jutott, s ekkor jött életében a nagy fordulat.
– Az I. számú Gondozási Központba, a Fogaras utcába kerültem, amolyan mindenesnek – emlékszik a múltra.
Füvet nyírt, virágot locsolt, vasalt, függönyt varrt, ebédet osztott, mosogatott. Vagyis – mint fogalmazott – volt ott pörgés. Pörgés, egy nyugdíjas otthonban? Kiss Péterné biztosít róla: de még mennyire! Szerencséjére olyan jól sikerült felvennie a pörgős tempót, hogy egy esztendő múltán alkalmazták. Tizenhat év távlatából is pontosan tudja a dátumot:
– 1998. szeptember 8-tól dolgozom itt, a Gárdonyi Géza utca 14-ben – mutat körbe az Életfa Szociális Szolgálat Napraforgó Nappali Szolgálat hangulatos helyiségein.
A másfél évtized alatt elvégezte a szociális gondozói és szervezői szakot, így válhatott klubvezetővé. Már sorolja is, mit csinál a klubvezető:
– Programokat szervez, viszi az időseket kirándulni. Minden napra akad valami. Csütörtökön tartjuk a nagy klubdélutánunkat. Ilyenkor névnapot, születésnapot ünneplünk, legénynapot tartunk, előadók jönnek hozzánk.
Sőt a hivatásos előadóművészek mellett a dolgozók maguk is „színpadra lépnek”. Farsangi hagyomány, hogy bohózattal kedveskednek a klubtagoknak.
– Jelmezt húzunk, megtanuljuk a szöveget, persze kicsit azért lehet puskázni – vallja be Kiss Péterné.
Ha valamiről, a gondozói szakmáról kijelenthetjük: hivatás. Ezzel Editke is mélységesen egyetért.
– Legyen az bölcsődés, vagy idős ember, a velük való törődés elhivatottságot kíván.
Itt óhatatlanul szájára jön hivatásának szomorú oldala.
– Időről időre elkerülhetetlenül elveszítünk egy-egy klubtagot. Ez megviseli az egész társaságot. Ilyenkor fel kell rázni őket az apátiából, s folytatni ott, ahol abbahagytuk.
– És mi a szépsége? – oldom a szomorkás hangulatot.
– Minden nap lehet tanulni tőlük. Jó modort, víg kedélyűséget, szeretetet, odaadást – sorolja Editke, s sommázza tapasztalatait: – Ha lenne hatalmam hozzá, én összébb húznám a generációkat, éppen azért, mert mindig lehet tanulni az idősektől. Én már csak a kisebbik lányommal élek együtt, de a nagyobbik is rá fog jönni, az a jobb, ha minél közelebb lakik a családjához.