– Milyen munkákkal vett részt a legutóbbi pályázaton?
– Húsz faragott nyelű botot vittem a zsűri elé, főleg sétabotokat. Ugyancsak faragott botokból volt egy kiállításom kerületünk művésztelepén, a Madách Imre utcában. A kiállítás címe ez volt: Útra való – avagy az élet támasztéka.
– Milyen pályázatokon vett még részt?
– Állandó résztvevője vagyok az évenként megrendezett Betlehemi jászol című országos pályázatnak. Az idén lesz a tizennyolcadik, s majd’ mindegyiken díjazott lettem.

Fantázia kell

– Karácsony közeledtével az ország minden táján készülnek betlehemes ábrázolások. Lehet-e még ebben a témában újat alkotni?
– Lehet, hiszen a művészetnek velejárója a fantázia. Mondok egy példát: úgy tíz éve a Semmelweis utcai Magyarok Házában megrendezett kiállításra készítettem egy betlehemet. Egy vastag fatörzs darabját fűrészeltem ki, amelyben volt egy mélyen kikorhadt, odvas rész: ez lett a betlehemi istálló, s ebben helyeztem el a klasszikus faragott figurákat. Egyszercsak, már a kiállítás bezárása után, megjelent nálunk egy francia nő, tolmáccsal, s elmondta, hogy mélyen meghatotta a kiállításon látott munkám. Majd határozottan kijelentette, hogy nem megy haza addig, amíg el nem adom neki. Hát eladtam… Egy másik betlehemem is erre a sorsra jutott: a Hagyományok Házába adtam be, kivitték Bécsbe, és ott vették meg.
– Volt-e olyan munkája, amelyet valami miatt nehezen készített el?
– Egy 2005-ben készült, negatív mélyfaragású, 30x30 centiméteres mézeskalács ütőforma jut az eszembe…
– Milyen az a negatív mélyfaragás?
– A mélyebbre faragott alapsíkból emelkedik ki a mintázat és az évszám, természetesen tükörképben, hiszen a még lágy mézeskalácsba beütve fordított képet kapunk. Faragás közben többször kellett ellenőriznem gyurmával a kialakuló mintát, hogy lássam, mit, hol igazítsak rajta. De jól sikerülhetett, mert kivitték Olaszországba, Salernóba, és ott díjat is nyertem vele.

Génjeiben hordozza

– Volt a családjában művész hajlamú ember?
– Apai ágon az egyik nagybátyám jól faragott és festett, voltak helyi és megyei kiállításai. Édesapám is jól faragott: ma is őrzöm azt a három fejet, amelyet 85 évesen készített. Anyai dédanyám Domanovszky lány volt, ugyanannak a családnak a tagja, amelybe a festő Domanovszky Endre is tartozott.
– Melyik munkájára emlékszik a legszívesebben?
– Nehéz megmondani… talán az a legkedvesebb szobrom, amely Tabányi Mihály harmonikaművészt ábrázolja. Ötven-hatvan centis állószobor, harmonikával a nyakában. A 80. születésnapján, 2001-ben leptem meg vele a Fészek Klub éttermében. Aztán ez év tavaszán készítettem egy feszületet, amelyet a Szabadság-hegyen állítottak fel pünkösdkor. Jó szívvel gondolok a szabadkai Zentai úti temetőben lévő haranglábra is, amelyet kétezer ember jelenlétében szenteltek föl.

A hiteles zsűri

– Hány kiállításon vett részt a munkáival?
– Azt hiszem, meghaladja a százat. Ebből úgy hatvan önálló kiállítás, a többi társult, vagyis másokkal együtt mutattam be az alkotásaimat.
– A zsűrizés mennyire szubjektív?
– Az előzsűri általában kiszórja a munkák felét, s az elfogadottak alkotói közül kerülnek ki a díjazottak. De én nemcsak a hivatalos, hanem a hiteles, leghitelesebb zsűrit is megismertem. Egyszer egy barátom megkért, hogy faragjak neki egy életnagyságú juhászt, ahogy a botjára támaszkodik. A kutya ott kerülgette, nézegette, ahogy készült – és egyszer csak kezdett morgolódni. Mikor már majdnem kész lettem a szoborral, egy kicsit távolabb menve szemügyre vettem – s akkor a kutya nekirontott, dühödten kerülgette, és folyvást ugatta. Alig tudtam lecsendesíteni. Egy másik eset: befelé jövet biztos látta azt a nagy faragott sast, amely itt a teraszon van. Elkészülte után az első télen, ahogy máskor is, elkezdtük a madarakat etetni. De nem jött egy sem. Nem értettük, miért. A feleségem egyszer csak megkérdezte: „Te, nem a sastól félnek ezek?” Nemigen hittem, de azért ráhúztam egy nagyméretű szemeteszsákot a ragadozó madárra. Másnap már hemzsegtek a madáretetőn a cinkék, meggyvágók, feketerigók. Mivel élőnek nézték a szobraimat, hiteles bírálóimnak tekintem őket.