A londoni olimpia bronzérmesét „megtalálta” a betegség. A Budapest Honvéd öttusázója, a kerületben élő Marosi Ádám március végén az Egyesült Államokban szedett össze egy olyan betegséget, amely után még itthon is egy hétre ágyba kényszerült.

– Feltételezem, hogy nem zárta a szívébe az amúgy hívogató Los Angelest, mert ott semmi nem jött össze. Sem a pályán, sem azon kívül.
– Valami ilyesmi. Tényleg nem mondhatom, hogy az álmaim netovábbja volt ez az amerikai világkupaverseny. Csak a tizenhetedik lettem az amúgy nagyon erős mezőnyben, ráadásul az állandó légkondi miatt meg is fáztam. Köhögtem, belázasodtam, legyengültem, antibiotikumot kaptam.

Jó átmozgatás volt

– Eddig nem mondott sok jót…
– Azért nem olyan drámai a helyzet. Márciusban például elindultam az Imre–Lőrinc-futóversenyen, amelyen a harmadik lettem.
– Ott az egyik afrikai vendégfutó nyert. Velük nem is kell versenyre kelni, mert ők, hogy úgy mondjam, hivatásos hosszútávfutóként és pénzkeresőként utazzák körbe Európát.
– Igen, az én futamomat is egy afrikai nyerte. Ellenük reménytelen, ha egyszer „beindulnak,” kár is erőlködni. Nem is volt esélyem, de nem is erőltettem. Számomra egy jó átmozgató edzés volt ez a futás.

Futószalagon…

– Ismerve az idei versenynaptárát meg általában az öttusázók versenynaptárát, szaladgálhat még eleget az idén.
– Ettől félek… Április végén lesz a felnőtt országos bajnokság, méghozzá abszolút hazai pályán, a Honvédén, s már csak ezért is oda kell figyelnem erre. Aztán pedig jön a szokásos „menü”. Májusban világkupa-forduló Kecskeméten, júliusban Európa-bajnokság Székesfehérváron, szeptemberben pedig világbajnokság Mexikóban. S ha mindezek mellett marad még egy kis időm, akkor katonai világbajnokság.

Tokió? Igen!

– Ráadásul ezen kötelező a jó szereplés, mert ön a címvédő.
– Igen, ezt sem vehetem félvállról, de azt hiszem, megtanultam már, hogy egyetlen versenyre sem lehet úgy odaállni, hogy majd csak lesz valami…

– Pillanthatunk egy kicsivel előbbre is?
– Gondolom, a tokiói olimpiát akarja megkérdezni…
– Eltalálta, s mivel nem tartozik már a fiatal korosztály tagjai közé, érdekel, hogy számíthat-e önre a magyar sport még 2020-ban, Tokióban is. Félre ne értse, nem akarom visszavonultatni, de annak a sportolónak, aki a 34. évében jár, fel lehet tenni ezt a kérdést.
– Egyrészt nem foglalkoztam még a visszavonulás gondolatával, másrészt, ha eszembe jut Tokió, akkor mint versenyzőt látom ott magamat. Tehát azt az olimpiát még szeretném a pályafutásom részének tudni.

Csak előre néz

– Hadd kérdezzem még az amerikai világkupaversenyről. Melyik számmal volt elégedett, s melyikkel nem?
– Azt hiszem, a lövészet volt az, amelyik sok mérget okozott. Lassan lőttem le a sorozatokat, sok időt vesztettem, ráadásul sokat is hibáztam. A vívásomnak az eleje volt gyenge, de aztán belejöttem, és a közepétől már jó asszóim voltak. De hagyjuk azt a versenyt, nézzünk előre, mert azon már úgysem lehet változtatni.
– Meg aztán, ha előre néz, annyi viadalt láthat, amennyi másnak egy teljes pályafutásra is elegendő…