– Népes családban születtem, 1980 februárjában. Ebben a szeretettel teli közösségben szüleim hatodik gyermekeként nőttem fel. Fiatal koromban a Nyugati pályaudvar közelében laktunk, így sokat jártunk oda, nézni a vonatokat és gyakran a Városligetbe is, játszani. Nyaranta, főleg augusztus elején, éjszakai kerékpártúrára mentünk a szüleinkkel a város kevésbé kivilágított részeire, hogy hullócsillagokat lássunk. Ez megfogott, így azóta is szeretem nézni az éjszakai égboltot. Ami a hivatásomat illeti: nyolc éve, 2007. június 16-án szenteltek pappá. Pestszentimre előtt három helyen szolgáltam: Soroksáron, Esztergomban és Kelenföldön. Mindegyikről szép emlékeket őrzök.
A szeretett Márton atya
– Már „múltja” van a pestszentimrei plébánián… Hogyan sikerült a beilleszkedés, miként fogadták a hívek?
– Vegyes érzelmekkel. A közösség számára nagy veszteség volt Márton atya áthelyezése. Tízéves itteni szolgálata miatt és sokak számára a hirtelennek tűnő távozása miatt is. Amikor már biztos volt, hogy máshol fog szolgálni, akkor sem beszélt róla. Márton atya már az elődje, Béla atya halála előtt is itt szolgált, segítve őt. Tehát a közösség nem volt papváltáshoz szokva. Szerették, szeretik Márton atyát, s mind a mai napig hiányzik a személye, a személyisége. Ezzel együtt örömmel és szeretettel fogadtak, amit egy-egy gesztusból is érzékelhettem.
A „híres” karitász
– Márton atyának nagy szerepe volt a templom felújításában, az urnatemető létrehozásában. Az ön eddigi pestszentimrei időszaka alatt belekezdtek-e újabb változtatásokba, újabb építkezésbe?
| Időben kéri… A Szent Imre-templom egyik szentmiséjén, az áldozáskor az édesapa a kezében vitte kétévesforma gyermekét. Amikor őrá került a sor, hogy magához vegye a szentostyát, a gyerek sírni, kiáltozni kezdett: Én is akarok olyat, én is! Lehet, hogy már ilyen fiatalon átélt valamit a szülei hitéből? |
– Márton atya valóban sokat tett a közösség lelki és szemmel is látható gyarapodásáért. Az utóbbival kapcsolatban a befejezés, a simítás feladata maradt rám. Szoktam mondani, hogy tetőtől bokáig felújított templomot vettem át. A közösség több lelkes tagjának a közreműködésével valósult meg a templom jobb oldalának a térkövezése, a Szent Imre-szobor megújítása, az urnatemető feliratainak az elhelyezése és a templomkert rendbetétele. Az idén a szentély padlójának a felújítását szeretnénk elvégezni.
– A plébánia „híressé” vált azáltal, hogy időről időre a Szent Imre-templom kertje ad otthont a Katolikus Karitász szervezte ételosztásnak, amely túllépett a kerület határain, sokak számára adva lelki melegséget is. Hogyan vélekedik a karitász kezdeményezéséről?
Megszólított korosztályok
– Több mint három éve indult az ételosztás az egyik családi közösség kezdeményezésére. Kezdetben csak e közösség tagjai vettek részt benne, később csatlakoztak hozzájuk a plébánia közösségéből mások is. Egy ideje ruhát is osztunk, karácsonykor pedig a sütemények mellett lelki táplálékot is, igekártyákat adott az egyik család. Az önkormányzat a „Gondoskodás az emberért” díjjal tüntetett ki minket, ami a hívek munkájának az elismerése. Büszke is vagyok rájuk.
– Mivel az év elején járunk, aktuális a kérdés: mik az ez évi terveik, s hogyan igyekeznek még közelebb kerülni a fiatalokhoz?
– Az idén alakult meg az új egyházközségi képviselő-testület, amelynek feladata a közösség vezetésének a segítése. Az alakuló ülésen sok ötlet vetődött fel, amelyek megvalósítása hosszú távon lehetséges. Fontosnak tartom valamennyi korosztály megszólítását. Bőven ad feladatot a Szentjánosbogár klub, a ministráns- és a beteglátogató csoport, valamint a gyermeküket magzati korban elvesztő szülők gyászának az enyhítése.
Plébános inkognitóban
– Volt-e már lelket melengető találkozása a közösség valamelyik hívével?
– Az imrei érkezésemet követően közösen vacsoráztam a fiatalokkal. Társult hozzánk az egyikük ismerőse, s már fél órája beszélgettünk, amikor a vallásra terelte a szót: „Az a bajom a papokkal, hogy nem lehet velük értelmes dolgokról beszélni.” Mire én: „Ne törődj vele.” Egy órával később az egyik fiatal hazaindulva dicsértessékkel köszönt el tőlem. „A macska rúgja meg – csúszott ki beszélgetőpartnerem száján. – Te vagy az új pap…”
