– Eltelt fél esztendő. Hogyan, milyen érzésekkel tekint vissza ezekre a hónapokra? Az őszi interjúban azt írtuk: „az atyát szeretettel fogadták a hívek”.
– Nem az igazat mondanám, ha úgy fogalmaznék, hogy zökkenőmentes volt a beilleszkedés a közösségbe, hogy a hívek feltétel nélkül elfogadtak új lelki vezetőjüknek. Részben, de csak részben örültem ennek, mert Czap Zsoltot jól ismerem, évtizedes a barátságunk. Abban, hogy a hívek legalábbis mérlegelve fogadtak, benne volt Zsolt szolgálata, munkája, szervezőkészsége, nyitottsága, az emberek felé fordulása. Ezt örömmel nyugtáztam. Már amikor kineveztek ide, biztos voltam abban, hogy látni, érezni fogom a nyomát a munkásságának, az itt eltöltött hét évének.
A küldetés pontjai
– Még akkor is, ha ez önnek gondot okozott… Érzelmekkel telve beszél az elődjéről, miközben ön a plébános, és a saját képére kell formálnia az önre bízott nyájat.
– Remélem, hogy már használhatom a múlt időt. Napról napra kerültünk és kerülünk közelebb egymáshoz. Azáltal is, hogy megismerjük egymást, megtudjuk, ki milyen. Az a bizonyos osztályfőnök szó jó, de azért nem teljesen helytálló, mert dehogy akarok főnök lenni, dehogy akarok dirigálni. A már meglévő kitűnő közösséget szeretném úgy egyben tartani, egy irányba fordítani, hogy mindahányan elmondhassuk: más ez, mint ami volt korábban, de az Úr szolgálatában ugyanolyan értékekkel bír, mint Zsolt atya idejében.
– Ez alapvetően az ön személyén, az ön személyiségén múlik.
– Tisztában vagyok ezzel, de tudom azt is, hogy keresnem kell azokat a pontokat, ahol küldetésem van.
El- és befogadás
– Tudom, „földi” a kérdés: talált már ilyeneket?
– Földi a válasz is: egyre több részletet igen, s hiszem, hogy jó úton haladok, pontosabban haladunk afelé, hogy valamennyit megleljük.
– Mit tett, mit tesz ezért?
– Ez is olyan kérdés, amelyre földi módon lehet válaszolni: Meg kell dolgozni érte, s az új közösségbe érkezettnek is alkalmazkodnia kell az őt várókhoz. Társnak kell lennünk, egymásra kíváncsinak, egymást el- és befogadónak.
– Látja már a jeleit?
– Mondhatnék példákat az igenre, de nem teszem, mert azoknak, akik megtiszteltek azzal, hogy felkerestek, tartozom annyival, hogy megőrzöm a titkot.
Megnyílni egymásnak
– Mint a gyóntatószékben…
– Igen, de mégis másként. Ezek a beszélgetések azt szolgálták, hogy kinyíljunk egymás felé, elfogadjuk egymást. A gyóntatás azért más… A célom, amelyhez, remélem, mindennap közelebb jutok, nem más, mint hogy engedjék meg nekem a híveim, hogy megmutassam, ki vagyok, milyen vagyok. Szolgálni akarok – ez a kötelességem, a hitem –, de semmiképpen sem kiszolgálni. Támogatóan atyai légkört kívánok létrehozni. Olyat, amelyben az egyén megmarad individuumnak, miközben az ünnepeinken és a szentmiséinken ugyanazt valljuk. Nem bonyolult ez, csak hát az utak nem mindig nyílegyenesek, s nem is tükörsimák.
– A szavaiból az érzékelhető, hogy nem volt gond nélküli az első fél év. Mit gondol, milyen lesz a második?
– Olyan, amilyenről nem egy testvértől hallottam már a közösségben. Egyben kell maradunk – mondták. Ha pedig ez megfogalmazódott bennük, s ki is mondták, akkor tenni is fognak érte.
