– 1945-ben kaptam meg a lakatos-esztergályos segédlevelemet – kezdte Csürke Károly. – Szerettem a szakmámat, s mindig igyekeztem jól, pontosan dolgozni. 1956 őszén csoportvezetőként dolgoztam a Malomszerelő-ipari Vállalatnál. Angol nyelvtanfolyamra jártam akkor, és október 23-án délután is angolórára igyekeztem a munkából. A villamos nem járt. Azt hittem, ennek valami műszaki oka van, és gyalog indultam el. Hárman jelentünk meg a harmincas létszámból, s ott tudtam meg, hogy tüntetés zajlik. Elindultunk a Parlament elé, ahol már tolongtak az emberek. Később a Rádióhoz mentünk: szemtanúja voltam annak, amikor a tömegben utat kért egy mentőautó, és a bent ülők fehér köpenye alól kilátszott az ÁVO-s egyenruha…
Barikádot építettek
– Haza sem ment?
– Haza, Lőrincre gyalog indultam el. Valahol félúton, nagy meglepetésemre, jött egy 50-es villamos, amellyel éjfél után hazaértem. Ujjongva mondtam aggódó feleségemnek: vége a kommunizmusnak, kitört a forradalom!
– Hogyan folytatódott az Ön forradalma?
– Hajnalban átmentem a túloldalon lakó sógoromhoz, s vele, meg egy közeli barátommal elindultunk Pestre. A villamos nem járt, egy piros-fehér-zöld zászlós teherautó vett fel bennünket. Az autón rengeteg fegyver és lőszer volt. A Corvin-közbe vitték, ahol akkor még nem Pongrátz Gergely irányította a harcot. Beszélgettünk a fegyveresek vezetőjével, elmondtuk, honnan jöttünk. Azt javasolta, hogy mivel az Üllői út az orosz tankok fő vonulási útja, állítsunk valamilyen akadályt a páncélosok elé. Másnap nagy tömeg gyűlt össze a Madarász utcánál, az iparvasút sínjeinél, és kézi erővel az Üllői út kereszteződésébe toltunk egy több kocsiból álló szerelvényt. Az első és az utolsó kocsit kisiklattuk, ezek besüllyedtek a földbe, így a szerelvény elmozdíthatatlanná vált. A Mórocz-pékség épületébe beszállásolt kis csapatunk vezetője, egyben a telepített ütegeink parancsnoka Guszlován István műszaki tüzértiszt lett. A november 4-i szovjet lerohanás után még két vagy három napig tartottuk magunkat… A lánctalpasok elkerülték az útzárat, így azon a tragikus vasárnapon a Gyömrői úton jöttek be Lőrincre, és a Steinmetz kapitány (ma Ráday) utcán, majd a Haladás utcán jöttek ki az Üllői útra.
Visszatért a családjáért
– A forradalom leverése után itthon maradt?
– A diktatúra túlereje győzött, így elhagytuk a kis támaszpontunkat, bár az sértetlenül állta meg a helyét. A fegyvereinktől megszabadulva irányt vettünk nyugat felé. Én Zsiránál léptem át a határt. Belgiumba kerültem, és azonnal kaptam munkát. Az azonban nagyon bántott, hogy a feleségem és a májusban született kislányom nincs velem. 1957 márciusában találkoztam egy akkor kikerült magyarral, aki elmondta, hogy pár napja minden baj nélkül jött át a határon a családjával együtt. Akkor döntöttem el, hogy hazajövök a családomért… Így is tettem. Kifelé menet azonban – az osztrák határtól csupán 10-15 méterre – hirtelen egyenruhások bukkantak fel, és elfogtak bennünket. A feleségemet és a kislányomat vonatra ültették, és hazaküldték, engem pedig letartóztattak.
– Mi lett a büntetése?
– Sopronban volt a tárgyalásom: kitűnő ügyvédet kaptam, így megúsztam két hónap börtönnel, miközben mások fél évet vagy egy évet kaptak ugyanezért. De azt megmondták, hogy ha még egyszer elfognak, nem úszom meg ennyivel, sőt a feleségemet is lecsukják, a kislányom pedig intézetbe kerül.
A párt nem felejtette el
– Más retorzió nem érte?
– A munkahelyemen sokszor zaklattak, ezért úgy gondoltam, iparigazolványt váltok ki, és kisiparosként dolgozom tovább. Mestervizsgát tettem, ám iparigazolványt csak többszöri kérvényezés után kaptam. Főleg lakossági munkát végeztem, de dolgoztam közületnek is. 1968-ban aztán megjelent a politikai rendőrség, és bevittek a hírhedt Gyorskocsi utcába. Később megtudtam, hogy a nálam dolgozó fiatalembert valamilyen rendszerellenes megnyilvánulása miatt lefogták, s ő azt vallotta, hogy én voltam rá rossz hatással. Egy évre ítéltek, persze előhozták az 56-os „bűnömet” is.
– Visszatérve 56-ra: él-e ma a köztudatban a forradalom és a szabadságharc emléke úgy, ahogy ezt megérdemelné az a tíz-egynéhány történelmi nap?
– Dehogy él. Kevesen tudják, hogy a forradalom legnagyobb vívmánya a munkástanácsok létrehozása volt. Ezt felelősséggel mondom, mert egész életemben szakképzett kétkezi munkásként kerestem a kenyerem. Jó szívvel ajánlom a mai munkásszervezetek vezetőinek, hogy kérdezzék meg Rácz Sándort, az 56-os munkástanácsok szervezőjét és vezetőjét, milyen is volt az igazi munkástanács.
