− Előttem nem volt vendéglátós a családban. Nagyapám a hadifogság alatt nehéz faladatot kapott: neki kellett minden áldott nap kiporcióznia a maga és rabtársai kenyéradagját. Amikor hazatért, azt mondta, éhezett eleget, mostantól azért is fog dolgozni, hogy aki az ő házába betér, tisztességesen ehessen. Talán ezek a nagy vendégségek indítottak el a pálya felé – árulta el az idén 44 esztendős Varga Attila, aki a pannonhalmi bencés gimnázium végzős diákjaként már tudta, hogy a vendéglátós szakmával szeretne foglalkozni.

Kitanulni a szakmát

Azért az út nem volt könnyű. Sem a közgázra, sem a vendéglátói-pari főiskolára nem vették fel. Tanárképzőre ment, reálszakra, és két év után „hallgathatott át” a főiskolára. Az első gyakorlati ismereteket némi apai kapcsolatoknak köszönhetően szerezte meg.

− Apám benyomott a vendéglátó-ipari vállalathoz. Több helyen megfordultam az akkor minőséginek számító újpesti Hársfa vendéglőtől a Béke szállóig. Mindenhol le akartak beszélni erről a pályáról. Félénk gyerek voltam, mindenki úgy gondolta, nem sokáig maradok talpon ebben a kemény világban – mesélte Varga Attila.
A kétkedőknek nem lett igazuk. Attila több kanyar után egy országúti vendéglőben kötött ki, ahol végre sikerült a szakmai és az anyagi áttörés.
− Huszonegy-két éves voltam, amikor a szerencsének köszönhetően elhívtak az M5-ös mellett felhúzott Vénusz vendéglőbe. A tulaj nem értett a vendéglátáshoz, én viszont addigra sokat láttam, és egy hónap után leültem vele, hogy elmondjam a véleményem az ott tapasztaltakról. Erre jó pénzt ajánlott, és arra kért, maradjak ott üzletvezető-helyettesnek. Rövid időn belül egy hihetetlen forgalmú helyet csináltunk belőle, a parkoló mindig tele volt kamionokkal.

Út Erdélybe

Nem sokkal később eljött az idő, hogy Attila saját céget alapítson. Ételkiszállító vállalkozásával több jól ismert fővárosi és városkörnyéki éttermet, büfét, menzát működtetett bérlőként: köztük voltak a csillebérci vendéglátóhelyek, a XI. kerületi önkormányzat büféje vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának kultikus helye, a Spartacus étterem. Ebben az időben született egy nagy szerelem is: Varga Attila cége lett a rendezvényközpontként is működő Benczúr Ház kávézójának és éttermének az üzemeltetője. A tulajdonos azonban a sikerek ellenére értékesíteni akarta az épületet.

− Lehetetlen helyzet állt elő, nem lehetett előre tervezni, Úgy döntöttem, valami egészen másba kezdek – emlékezett vissza.
Varga Attila a jó kapcsolatoknak köszönhetően talált rá a székelyföldi Tusnádfürdőre.
− Nagyon fejlődni akart a város, a helyiek tele voltak tenni akarással. Némi szorongással utaztam oda, keveset tudtam a helyről, és megdöbbentem attól, amit ott találtam: páratlan természeti környezetet, egy nagyon kedves kisvárost komoly turisztikai potenciállal. Elkezdtem barátkozni Albert Tiborral, aki később a város polgármestere is lett, majd megszületett a döntés – mondta.
Így kezdte el építeni a Szent Kristóf Panziót, amely a mai napig a legkorszerűbb, minden igényt kielégítő szálláshely Tusnádfürdőn.

Új kihívások

Tusnádfürdő és a XVIII. kerület testvérvárosi kapcsolata régre nyúlik vissza. A két település képviselői gyakran keresik fel egymást, az újonnan épült, modern panzió kényelmes szállást nyújt a csaknem 800 kilométert utazó fővárosiaknak.
− Örülök, hogy most már fiatalokat is fogadhatunk. A kiemelkedően jól tanuló kerületi diákok már tavaly is erdélyi jutalomkirándulást kaptak ajándékba. Őket mi láttuk vendégül, és mindannyiunk számára emlékezetes napok voltak – vélekedett Varga Attila, aki a panzió működtetése mellett most újabb vállalkozásba fogott.
− Újjáéled a régi szerelem: október elejétől ismét működik a Benczúr Ház, ahova visszahívtak engem is. Kávézóval, étteremmel, rendezvényekkel várjuk itt a vendégeket. Ez egy újabb szakmai kihívás, amellyel szívesen nézek szembe – avatott be Varga Attila.