- El tudom képzelni, micsoda hangulat és lelki erő áradt abból a hihetetlen tömegből. Önöknek hol sikerült helyet kapni?

- A szervezők, gondolom a rendőrségtől kapott adatokra hivatkozva, azt mondták, hogy valamivel többen voltunk egymilliónál. Természetesen ez alatt nem csak a bazilika előtti teret kellett érteni, hanem az odavezető utcákat is, sőt, még az Angyalvár környékét is, amely légvonalban úgy 6-800 méternyire lehet a bazilikától. Mi is az Angyalvárnál voltunk, onnan rá lehet látni a térre, s emellett hatalmas kivetítőkön is követhettük az eseményeket. Ez a tömeg szinte eggyé vált, ahogyan ünnepelték azt az embert, aki már hat éve nincsen közöttünk, de mégis velünk él.

- Felemelő volt. Az embernek az érzése támadt, s ezt többen is mondták ott, mintha a Szentatya a maga testi valójában lett volna közöttünk. Azt az erőt érezhettük, ami akkor kerítette hatalmába az embert, amikor valójában találkozott vele, a közelébe jutott.

- Önnek magadatott ez korábban?

- Hálás vagyok a Jóistennek, hogy nem is egy alkalommal. Először 1987-ben a Szent Péter Bazilika előtt, ahová úgy mentem, hogy megpróbálok a pápa közelébe jutni. Azért is, mert az édesanyám rám bízott egy levelet, hogy amennyiben módom nyílik rá, adjam át a Szentatyának. Sikerült egészen közel jutnom a kordonhoz, amely előtt a pápa elhaladt. Bár nagy volt a hangzavar, meghallhatta a hangomat. Rám pillantott, amikor olaszul odakiáltottam neki, hogy szeretném átadni az édesanyám levelét. Találkozott is a kezünk, a levél azonban a földre került. Ugyanis egy biztonsági őr elvette, s visszadobta nekem, miközben már tessékelte is tovább a pápát. A biztonsági intézkedések akkor, néhány évvel a Szentatya ellen elkövetett merénylet után rendívül szigorúak voltak.

 Az emlékezetes szembenézés

- Sokan beszéltek mostanában azokról a pillanatokról, amikor a pápa közelében lehettek. Egyetlen emlékező sem felejtette el megemlíteni, hogy a szeme, a pillantása magával ragadó volt.

- Személyes tapasztalásból mondhatom, hogy igazuk van. A szembenézés, igaz, csak néhány másodpercre, de nekem is megadatott. Ez 2004-ben történt egy audiencián, a VI. Pál-teremben. A Szentatya ekkor már nagybeteg volt. Tolószékben hozták őt, s láthatóan szenvedett, fájdalmai voltak. Éppen előttem, előttünk haladtak el a kísérőivel, amikor rám pillantott, s a szemét rajtam is tartotta néhány pillanatig. Átható volt, olyan érzést váltott ki belőlem, mintha mindent tudna rólam. Azt is, amit szeretnék eltitkolni. Hét éve volt ez, de a pillantása, a szeme ma is elevenen él bennem. Kevés ilyen ember élt, él közöttünk.