Szép csöndesen, de annál biztosabban érkezett meg a nemzetközi versenyek mezőnyébe a születése óta a kerületben élő karatéka, Tadissi Yves Martial, a lőrinci Kono Karate Klub sportolója. Az elmúlt időszak különösen sikeres volt, hiszen az Európa-bajnokságról bronz-, az egyetemi vébéről pedig arannyal tért haza a 23 éves sportember.

– Azt hiszem, aki megtanulja leírni és kimondani a nevét, annak nyert ügye van, a legnehezebb akadályt már vette…
– Egyszer kell csak megtanulni, utána már megy simán, én biztosan tudom…
– A neve azt feltételezi, hogy nem született magyar.
– Ami engem illet, már igen, mert itt születtem, sőt kezdettől Lőrincen élek a szüleimmel. Az első hallásra furcsának tűnő nevet a kongói származású édesapámtól kaptam. Ő Debrecenben tanult, s ott találkozott az édesanyámmal. A történet onnan már a szokásos: ismerekedés, szerelem, házasság, majd 1991-ben megérkeztem én.
– S lett önből egy derék, jó kiállású és nem mellesleg kiválóan sportoló fiatalember.
– Pedig nem úgy kezdődött. Csináltam ugyan a karatét, akartam, de ahogy mondani szokták, nem mutattam semmi jót. Edzettem, versenyeztem, ám még a dobogó közelébe se kerültem. Már a versenyek elején megvertek, kiestem, mehettem haza. Éveket kellett várni az első sikerre.

A tisztelt mesterek A mestereit tisztelő karatéka kérte, említsük meg őket, mert sokat köszönhet nekik. Íme… A Kono Karate Klubban Módos Viktória és Horváth Gábor, a válogatottban Ruzsinszki György foglalkozik Tadissi Yves Martiallal. A pszichológusa pedig a szakmában ismert és elismert Lénárt Ágota.

– Mégis mi tartotta ott a sportágban mindenféle sikerélmény nélkül?
– Nem tudom, mert már nem emlékszem rá, de lehet, hogy a gondviselés sugallta, ne hagyjam abba, mert lesz még ebből valami.
– Lett is, mert mindent visszakapott. Kárpótolta a sors a sok sikertelenségért.
– Biztosan így van, de azért tettem is érte, mert naponta edzettem, mindent vállaltam, hogy majd egyszer…
– Ez az egyszer pedig négy éve jött el, amikor az első hangos sikerét érte el a karatéban. Junior Európa-bajnok lett, ami, gondolom, mindenért kárpótolta.
– Tényleg sok mindenért, de szinte sem meglepődni, sem örülni nem volt időm, mert már jött, s remélem, még jön is, a többi. Három éve az U21-es kontinensbajnokságon lettem első, tavaly pedig a sportág egyetemi Európa-bajnokságát nyertem meg.
– Feltételezem, ekkor már nem ön volt a lesajnált „kisgyerek”, akinek nem jönnek az eredmények.
– A tények önmagukért beszélnek. A Tamperében megszerzett Európa-bajnoki bronzérem meg a Barban megrendezett egyetemi és főiskolai világbajnokság aranyérme után ma már másként néznek rám, elismerik a sikereimet.
– A tudását, a kitartását vagy éppenséggel a szorgalmát?
– Azt hiszem, ezt egy „csomagban” lehet és kell kezelni, mert mindre szükség van ahhoz, hogy eredményes legyen valaki a karatéban és általában a sportban.
– Hadd áruljam el az olvasóknak, hogy a beszélgetésünket egyszer már elkezdtük. Hogy akkor nem értünk a végére, annak az volt az oka, hogy a váróból éppen a szájsebészeti kezelőbe kellett mennie.
– Onnan meg a műtőbe, mert egy akkori versenyen kiütötték az egyik fogamat, ezt kellett megoperálni, majd utána pótolni. Nem mondom, hogy kellemes volt, de egyrészt már csak rossz emlék, másrészt, aki karatéra adja a fejét, az számoljon azzal, hogy néha el is találják…