A hónap közepén ránk is fért egy kis vidámság a múlni nem akaró hideg és havazás miatt. Talán éppen az időjárás akadályozta meg, hogy megteljen a kis terem, pedig a Brass on Brass ennél jóval nagyobb közönséghez szokott a különféle fesztiválokon. A 14 éve alakult együttes fellépett már a salgótarjáni és a hajdúszoboszlói nagy nemzetközi dixieland-napokon, a Sportcsillagok gáláján, a Vasúttörténeti Parkban vagy a Mozart hajón, ahol több száz, sőt ezer zenebarát előtt muzsikált. Az utóbbi helyen amerikai vendégeket szórakoztattak a „fiúk”, akiknek a vezetője, Szobolits Béla meg is említette:
– Az nem akármilyen élmény volt, mert a kényes amerikai hallgatók vették a lapot!
A díszteremben megjelenő hallgatók – többnyire az idősebb korosztályból – ugyancsak „vették a lapot”, s pillanatok alatt feloldódtak vagy inkább felmelegedtek a lendületes, pezsgő számoktól.
– Ez az a zene, amelyik minden alkalommal feldob – jegyezte meg a koncert után a zenekar egyik régi rajongója, Takács Béla, aki úgymond a világ végére is elmenne utánuk. A belvárosból jött ki, bár a télies időjárás miatt gondolkodott, hogy útnak induljon-e Lőrincre. Nem bánta meg, hogy végül így döntött. – A zenekart tavaly láttam utoljára – sajnos ritkán játszanak –, ezért már nagyon kíváncsi voltam rájuk. Kár, hogy a fő mókamester, Papa Fleight nem szórakoztatott most bennünket…
A showman már két éve erősíti a csapatot. Papa Fleight – becsületes nevén Forgács László – a Budapest Ragtime Bandből igazolt ide, most családi okokból nem tudott jönni. Így állt fel a „csonka” zenekar a lőrinci díszteremben: Borissza Géza (gitár, bendzsó, fuvola), Huszár András (zongora), Bánkúti László (gitár), Kisfaludy András (dob) és Szobolits Béla (trombita, ének). Ez utóbbi kettő filmrendező, kollégák, akik szabad idejükben szívesen zenélnek.
– Az együttes a megalakulása óta kötődik a kerülethez. Annál is inkább, mert én több mint negyedszázada itt élek, és először a Rózsa, majd a Kondor fogadott be bennünket. A kezdetektől működtettünk, illetve működtetünk dixie-klubot – hallottuk Szobolits Béla zenekarvezetőtől. – Ez utóbbi „otthonunkban” rendszeresen tartunk próbákat. Mondhatom, a zenekar valamennyi tagja megszerette a kerületet, ahová még ilyen mostoha időben is szívesen jönnek. Számos helyi étteremben is felléptünk már, és többször szerepeltünk a Bókay-kertben a szeptemberi nagy kulturális fesztiválon.
– Honnan ez a név, és mit jelent?
– Márton Csaba filmes kollégánktól származik az elnevezés, amit egyebek között így fordíthatnánk: réz a rezen vagy réz hátán réz. Az alakulásunktól kezdve „rezesbanda” vagyunk, de nevezhetnénk magunkat örömbandának is, mert mindnyájan a munkánk mellett „örömmuzsikálunk”…
– A dixieland mennyire rétegzene?
– Egy barátunk nemrég így fogalmazta ezt meg, amivel mi is egyetértünk: „A zene, amelyet szeretünk és játszunk, valójában rétegzene, és nagyon kevés hasonló társaság műveli konzekvensen, főleg jól, azaz úgy, hogy nem próbál szélesebb közönséget toborozni oly módon, hogy gyakorlatilag feladja a műfajt, és hozzátesz ide nem illő zenéket – például Az én babám egy fekete nőt, illetve hasonló közismert »akármiket« –, mint ahogy más zenekarok…”

Bölcsész trombitás

A Balázs Béla-díjas Szobolits Béla az ELTE-n bölcsészdiplomát szerzett, majd a konzervatórium trombita szakán végzett. Először a Mafilmnél rendezőasszisztensként dolgozott játékfilmekben, később a Magyar Mozi- és Videofilmgyárban dokumentumfilmeket rendezett. Ismert filmjei: Macskaköröm, Szétlopkodott ország, Szolgálunk és vétünk, A szegénységről három tételben. Hobbija a zene és az olvasás.