–A legnagyobb megdöbbenésemre fiatalok kerestek meg -, azok, akiknek adok a véleményére - és azt emelték ki az eddig látott katalógusaimból, hogy számukra a legtöbbet azok a képek jelentették, amelyeken megismerhették azt az időt, azt a környezetet, ahol a szüleik éltek, dolgoztak, amiről neki nincs konkrét, hiteles képe – mesélte a fotóművész.
– Az emberi emlékezet rendkívül sajátosan működik. Az idő a legcsúnyább dolgot is megszépíti, vagy sok esetben úgy védekezünk az igazán rossz ellen, hogy elfelejtjük. Úgy gondolom, hogy ez egyénre lebontva az a helyes és nem kárhoztatható, de a társadalom-, történelemtudomány, az egyetemes kultúra szempontjából súlyos hiba lenne.
Az 1950-es években készült fényképezőgépek rendkívül gyenge minőségűek voltak és a filmanyagokkal is voltak gondok. A külföldi nyersanyagokról nem álmodhattunk, a FORTE sokszor jó volt, sokszor rossz. Utólag a képeket megnézve úgy gondolom, hogy a mai szemmel is kifogástalanok. Ez annak köszönhető, hogy az anyagi lehetőségeim szerint mindig a legjobb munkaeszközökkel dolgoztam.
A régi nyersanyagok rendkívül alacsony érzékenységűek voltak. A régi vakuk óriásit villantak, mindenki odanézett, és a meglepetéstől az arcára fagyott tőle a mosoly. Nagyon veszélyes eszközök voltak. Ha zárlatos volt valakinek a fényképezőgépe, a fél oldala biztos, hogy hosszú időre lebénult.
Amikor megnyílt a fejlődés a ORWO film felé, az is nagy előrelépés volt. A 70-es években már hozzájutottunk a KODAK és egyéb jó minőségű filmekhez. Akkor váltunk igazán nemzetközi kiállításon egyenlő eséllyel, amikor azonos eszközökkel (technikai feltételekkel) dolgozhattunk.
Nagyon nehéz volt a magyar kultúrát elfogadtatni a nemzetközi kiállításokon, amikor itthon még „kőbaltával” faragtunk- nyugaton már a legújabb anyagokkal, a legdrágább gépekkel dolgoztak...
A következő állomás az volt, amikor eljutottam oda, hogy a legjobb nyugati fényképezőgépeket megrendelhettük. Ez úgy történt, hogy a fotóművész szövetség minden évben kapott valutakeretet fényképezőgép vásárlására, és a jelentkező fotóművészek között igazságosan elosztották, majdhogynem úgy, mint a korábban a kenyérjegyet. Ezek már olyan gépek voltak, amelyekkel azonos esélyekkel versenyeztek a magyar fotósok a külföldi fotóriporterekkel, mert nekik is olyan gép volt a kezükben, mint nekünk.
A digitális technikára négy éve tértem át, mert az volt a feltétele, hogy csak akkor váltok, ha a digitális technika legalább olyan színvonalú lesz, mint a legjobb analóg fényképezőgéppel készült volna a kép.
Tizenöt éves kora óta foglalkozik fényképezéssel, emellett optikát, esztétikát, filozófiát tanult. Fiatalon részt vett nemzetközi kiállításokon. Eredményei alapján húsz évesen megkapta a kitüntető AFIAP címet.
Az akkori Művelődési és Közoktatási Minisztérium munkatársa, a Család és Iskola, majd a Gyermekünk című újságok illusztrátora. Számos hazai és külföldi lap közli rendszeresen képeit. 1960-tól a Magyar Televízió Hiradójának fotóriportere.
A III. Nemzetközi Diaporáma Fesztiválon „Máté passió” című újságok illusztrátora. Számos hazai és külföldi lap közli rendszeresen képeit. 1967-től portrésorozatáért Székely Aladár díjat nyert. 1968-ban az Ezüstgerely pályázaton sportfotójával lett első. Még ez évben övé az Év legjobb képe és az év legjobb riportsorozata.
Közben a Magyar Fotóművészek Szövetségében fotótörténeti munkát folytat, jelentős szerepe volt Balogh Rudolf, minden fotóriporterek atyja” hagyatékának megteremtésében. A fotográfia százötven éves jubileumán szerkesztője a Térkép című kiállításnak, amely a Műcsarnok történetének egyik legsikeresebb és leglátogatottabb rendezvénye volt.
Mindezek mellett mint ötven könyv szerzője, szerkesztője, illusztrátora. Tagja a Magyar Alkotóművészek országos Egyesületének (a Művészeti Tanács elnöke), a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Magyar újságírók Országos Szövetségének, a HUNGART-nak (alelnöke) és a Magyar Fotóriporterek Társságának.
Nyugállományba vonulásakor a Magyar Televízió Életmű Nívó-díjjal tüntette ki addig kapott tizenegy jelentősebb elismerés megkoronázásaként. A MÚOSZ-tól több évtizedes eredményes újságírói munkáságáért Aranytoll kitüntetést, a MAOE-tól Alkotóművészeti Nagydíjat és az Aranykazetta életműdíjat vehette át.
Több kiállítás rendezője, szerkesztője (Tény-kép, Műcsarnok, Budapest, 1980; Magyarok a fotótechnika történetében, Műcsarnok, Budapest, 1989; Balogh Rudolf-emlékkiállítás, Műcsarnok, Budapest, 1989).
