– A rendőr kollégák többször felajánlották, hogy ha ilyesmi történik, velem jönnek. Tessék nyugodtan felhívni, és tíz perc múlva itt vagyunk – bátorítja őt a képviselő.
Elkeseredésében tanácstalanul tárja szét a karját a hölgy.
– Semmit nem fizetnek, és kihordják az utcára a szemetüket…
– Ilyenkor szóljanak nekem, vagy akkor, ha hangoskodnak, vagy ha megfenyegetik önöket.
Keserűen sorolja az asszony az eddig elviselt dolgokat: amióta a család ideköltözött, nincsen egyetlen nyugodt hétvégéjük, mert ordíttatják a rádiót, és mindenfélét égetnek a kertben.
Az egyik szomszédos házra mutat:
– Ameddig nyaraltak, betörtek hozzájuk. Amit nem tudtak elvinni, például a tévéjüket, azt összekarcolták.
– Beszéljünk velük – ajánlja Dömötör képviselő.
– Én félek – mondja az asszony. – Mindenkit megfenyegettek már, hogy elvágják a torkát.
A hölgy marad, Dömötör István és a rendőrök a jelzett ház kerítéséhez mennek. Jól megtermett férfiként a képviselő könnyedén szól be a kerítés fölött a rendőrök láttán a veranda fedezékébe húzódott és onnan minden lépésünket figyelemmel kísérő háziaknak.
– Jöjjenek ide, legyenek kedvesek!
Lassan, mintha taposóaknákat kerülgetne, közeledik két ember, egy férfi és egy nő. Dömötör István ráismer a férfira.
– Már beszélgettünk egyszer. Emlékszik, mit mondtam? Úgy lehet itt élni, ha a környéknek nyugalma van.
Ezután elsorolja, milyen panaszokat hallott a szomszédoktól.
– Melyikek voltak? – kérdezi az udvaron álló családfő.
A képviselő megcsóválja a fejét.
– Nem képzeli, hogy megmondom!
– Nem történt itt semmi olyasmi, amit mondanak – állítja a családfő.
– Akkor nem lennék itt rendőrökkel.
Szó szót követ, látható egyetértés nélkül. Dömötör István megígéri, annyiszor jön, ahányszor csak kell. Reméljük, többször nem szükséges. Ha mégis úgy alakulna a helyzet, bízzunk abban, hogy az itt élők hívják a képviselőjüket.
