Amikor e sorokat olvashatják, akkor Csorvási Soma talán éppen egy gyakorlathoz készülődik az ifjúsági korú tornászok Európa-bajnokságán Bernben. A válogatott elutazása előtti héten beszéltünk vele erről is, arról is, amiből tán kiderül, milyen (sport)ember ő, akinek a távlati célja nem más, mint hogy egyszer az olimpiai dobogó legfelső fokán álljon. Ismerkedjenek meg a kerületben élő, továbbtanulás előtt (is) álló tornászlegénnyel.

A kezdetek kezdetéről. Ötéves lehettem, amikor a Fradi tornaszakosztályának az egyik edzésén előadtam az első bukfencemet. Nem állítom, hogy mindenre emlékszem, mert régen volt, már vagy 13 éve, de biztosan így volt. Nagyot nem tévedek, mert minden gyerekkel, aki tornázni akar, csináltatnak legalább egy bukfencet... A Fradi után a KSI-be kerültem, onnan pedig a jelenlegi szolgálati helyemre, a Honvédba, ahol nagyon jól érzem magam.
A megtalált edzőről. Sokan kérdezték már tőlem, hogy ilyen fiatalon miért fogyasztom már a harmadik egyesületet. Azért, mert ha nem álltam volna odébb, én fogytam volna el. Elsősorban az edzőim miatt váltottam, még ha nagyképűen hangzik is ez a számból. Sem itt, sem ott nem éreztem meg azt a hangot, amely most kárpótol a Honvédban. Fazakas Csaba az edzőm, s ő tényleg a nekem való mester. Mindig, minden helyzetben tudja, hogy mit és milyen hangerővel kell mondani. Ez nagyon fontos nekem.
A Bernbe utazó válogatottról. Tudom, nagy megtiszteltetés, ha egy 18 éves srác ifi Európa-bajnokságra utazhat. Őszintén mondom ezt. Tudni kell azonban, hogy öten utazunk az Európa-bajnokságra, kis túlzással csak az marad itthon, aki sérült... Sőt a magyar csapatban lesz 14 éves gyerek is, aki majd a nála négy évvel idősebbekkel versenyez. A 13 éves tornászmúltam miatt talán elmondhatom, hogy nagyon hiányzik az utánpótlás. Azok az ötéves gyerekek, akik megcsinálják az első bukfencüket. Szerencse, hogy van a magyar tornasportnak, a szövetségnek olyan kiválósága, mint az olimpiai bajnok Magyar Zoltán. Sokan nem is tudják, mennyit lót-fut azért, hogy újra legyenek hasonló klasszisok.
A tavalyi tbiliszi ifiolimpiáról. Az EYOF, az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál volt az a viadal, ahol megérezhettem, milyen érzés nagy versenyen indulni. Nagy dobogó, nagy közönség, nagy mezőny... Nem állítom, hogy alacsony volt a pulzusom, mielőtt szólítottak, de hát ezt is meg kell tanulni. Fontos versenyeken jól szerepelni. Izgulós vagyok, de csak annyira, amennyire a jó szerepléshez kell. Mondja is az edzőm, hogy jó versenyzőtípus vagyok, s ha ő mondja, akkor az úgy is van. Az EYOF-on egyébként 10. lett a csapat, de számomra nem is a helyezés volt a fontos, hanem az, hogy ott lehettem.
A kedvenc szeréről. Igazából nincs, de talán a korlát. Nem tudom, miért éppen ez, de valahogy ehhez kötődöm a legjobban, talán mert ezen ért a legtöbb sikerélmény. Különösen az úgynevezett támasztásos elemeket szeretem. A gyűrűn is jól érzem magam, különösen, ha a keresztet kell megcsinálni. Igazi erőelem, sok munka kell hozzá, hogy szép legyen.
A közeli és a távolabbi terveiről. Ahogy hazaérkezünk Bernből, már megyek is felvételizni. A TF-re jelentkeztem, amit, tudom, ma már Testnevelési Egyetemnek hívnak, de úgy az igazi, ha egyszerűen az mondjuk, téef... Edzői szakra jelentkezem, de levelezőre, mert az nem lehet, hogy ne tudjak mindennap edzeni. A nappali mellett meg nem biztos, hogy volna lehetőségem és időm erre. Mert azt az olimpiai dobogót nagyon is komolyan gondolom.