Március 13-án hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt a magyar labdarúgó-válogatott korábbi szövetségi kapitánya, a mesteredző Verebes József. A kiváló szakember több évtizede élt a kerületünkben, előbb a Közdűlő, később a Gyöngyvirág, végül a Gerely utcában. De nemcsak neki volt itt az otthona, az unokái is itt járnak iskolába. Szintén kerületi kötődésű egykori játékosai és munkatársa segítségével emlékezünk rá.

A kerületünkben élő korábbi nyolcszoros válogatott, magyar bajnok és görög gólkirály labdarúgó, Boda Imre tagja volt az 1987-ben bajnoki aranyérmet nyerő MTK-nak, amelyet Verebes József irányított.

Szerény ember, finom humorral

– Emlékszik még arra a pillanatra, amikor Verebes József belépett a Hungária körúti öltözőbe?
– Persze! Két vereséggel kezdtük a bajnokságot 1986 őszén, így a tabella utolsó helyén álltunk, amikor edzőváltást határozott el a klubvezetés. Általános örömet szerzett, hogy Verebes József lesz az új edző, hiszen mindannyian láttuk, milyen remek csapatot épített Győrben. Már akkor hitele volt a szemünkben, amikor bejött bemutatkozni nekünk, és ezt a hitelességét nem csupán megőrizte a közös munka során, de meg is erősítette.
– Mi tette különlegessé őt, mitől lett a magyar futball mágusa?
– Leginkább talán attól volt egyedi, hogy a személyiségéből fakadóan zseni volt. Tökéletesen ráérzett, hogy mikor mire van éppen szüksége a csapatnak, és ez igaz volt az egyes játékosokkal való személyes kapcsolatára is. Mindenkivel megtalálta a közös hangot, el tudta hitetni velünk, játékosokkal, hogy jók vagyunk, hogy képesek vagyunk győzni. Amíg élek, nem felejtem el a rólam tett nyilatkozatát. Akkoriban Európa egyik legjobb támadója volt Preben Elkjaer-Larsen, Józsi bácsi pedig azt nyilatkozta, hogy engem jobb játékosnak tart, mert a dán csatárral ellentétben én még fejelni is tudok. Védőnket, Híres Gábort Európa legjobb középhátvédjének, Szalai Attilát pedig az egyik legjobb beállósnak nevezte. Ezen akkoriban sokan mosolyogtak, mi azonban jó alanyok voltunk számára. Hittünk neki, hiszen nyilván örömmel vettük a dicsérő szavakat, ráadásul jöttek a győzelmek is, ami alátámasztotta az elismerő mondatait.
– Milyen volt Verebes József a hétköznapokban, mint magánember?
– Szerény, kedves ember volt, akit finom humorral áldott meg a Jóisten. Órákig el lehetett beszélgetni vele, nyitott, érdeklődő személyiség volt. A foci mellett az autók jelentették számára a másik szenvedélyt. A legfontosabb azonban a családja volt. Büszke volt az unokáira, rendszeresen mesélt róluk, ha találkoztunk. Márpedig szerencsére egészen az utolsó időkig rendszeresen találkoztunk. Nincs egy éve, hogy a korábbi MTK-kapussal, Gáspár Józsival eljöttek hozzánk, és beszélgettünk egy jót. Jellemző módon csakhamar kiderült, hogy a Cipruson lőtt gólomat tulajdonképpen ő lőtte, hiszen én azért mertem rábombázni a labdát, mert ő folyamatosan erre biztatott... De hát sok egyéb mellett ettől is volt ő a Mágus. Különleges egyéniség volt. Jómagam több mint negyven éve élek a futballban, és ki kell jelentenem, hogy hozzá fogható kiemelkedő személyiség igen kevés volt és van a magyar labdarúgásban. Nagyon fog hiányozni, nagy űrt hagyott maga után.

Kívülről és belülről is

A napjainkban a Városgazda Utánpótlás Akadémia szakosztály-igazgatójaként tevékenykedő korábbi 33-szoros válogatott labdarúgó Kiss László játékos-pályafutása vége felé dolgozhatott együtt a Mágussal.
– Verebes József győri munkáját már Vasas-játékosként is csodáltam, és ezzel nem voltam egyedül, hiszen egyrészt az eredmények önmagukért beszéltek, másrészt a válogatottban csapattársam volt például Szentes Lázár, aki a győri bajnokcsapat tagjaként ódákat zengett a Verebessel való közös munkáról. Személyesen 1987 tavaszán találkoztunk, amikor Verebes József mint az olimpiai válogatott kapitánya Aix-en-Provence-ban járt. Mi, Montpellier-ben játszó magyarok, átmentünk meglátogatni a csapatot, és Verebes Józseffel végigbeszélgettünk egy fél napot. Rendkívül rokonszenves, közvetlen ember volt, akin látszott, hogy imádja és érti is a futballt. Jólesett, hogy kifejezetten invitált: térjek haza és igazoljak a Hungária körútra, mert szüksége lenne rám. Nyáron lejárt a szerződésem Franciaországban, és miután korábbi klubommal, a Vasassal nem jutottunk egyezségre, végül tényleg az MTK-ba szerződtem.
– Ön is tapasztalta azt a különleges miliőt, amelyről Szentes Lázáréktól hallott korábban?
– Abszolúte, annak ellenére is, hogy sajnos egy súlyos porckeresztszalag-szakadás miatt csupán négy meccsen tudtam pályára lépni az egész bajnokságban. Így viszont megadatott, hogy szinte egyszerre szemlélhettem kívülről és belülről is a munkáját. A többi edző, akivel dolgoztam, általában csak néhány embert volt képes istenigazából motiválni. Verebes Józsefet az tette különlegessé a pályafutásom többi edzőjéhez képest, hogy mindenkire hatni tudott, mindenkinél megtalálta azt a dolgot, amellyel a lehető legtöbbet tudta kihozni belőle. Taktikai értelemben is formabontó volt, meg mert csinálni olyan dolgokat, amelyek ma már teljesen természetes húzásoknak, felállási sémáknak számítanak, az ő idejében azonban még senki nem alkalmazta őket.

– Mondana konkrét példát erre?
– Abban a korszakban, amelyről most beszélünk, ugyanúgy kimagasló szakmai tekintély volt Mezey György is. Mindketten képesek voltak arra, amire csak kevesen: globálisan nézni egy csapat teljesítményét. Ám amíg Mezey szinte milliméterre pontosan behatárolta játékosai feladatát, és így lett sikeres, addig Verebes úgy tudott sikereket elérni, hogy rendkívül sok egyéni szabadságot adott a játékosainak. A feladatát mindenkinek el kellett végeznie, de ennek mikéntjét a játékosra bízta. Egyedülálló szemléletére jellemző a következő történet is. Az egyik MTK-meccsen igen gyengén kezdett a balhátvéd. A félidő felénél villant is a pályaedző kezében a cseretábla, ám általános megrökönyödésre nem az addig gyengén teljesítő bal bekk jött le a pályáról, hanem a baloldali középpályás. A meccs hátralévő részében a balhátvéd a csapat egyik legjobbja lett, a meccset pedig megnyertük. Aligha lett volna még egy edző, aki ezt húzza meg az ő helyében, Verebes azonban pontosan tudta, hogy mit miért cselekszik, és ezúttal is bejött, amit lépett.
– Volt gyenge pontja, hiányossága?
– Nyilván ő sem volt tökéletes. Gyenge pontként talán azt tudnám kiemelni, hogy nem sikerült önmagához hasonlóan karizmatikus pályaedzőket maga mellé választania, pedig egy jó csapaton nagyon sokat tud dobni, ha nemcsak a vezetőedző, de a szakmai stáb többi tagja is markáns egyéniség.

A magyar futball Széchy Tamása

Második szövetségi kapitányi korszakában erőnléti edzőként segítette Verebes József munkáját a korábbi sokszoros magyar bajnok öttusázó, Buzgó József. Az immár évtizedek óta sportújságíróként dolgozó – Pestszentimrén élő – kitűnő sportembert arra kértük, idézze fel, hogy milyen volt Verebes mint munkatárs, mint főnök.
– Kapcsolatunk régi időkre nyúlt vissza, így nem a semmiből kaptam a Mágus felkérését a válogatott stábjába. Természetesen igent mondtam, és annak ellenére se bántam ezt meg soha, hogy nem éppen a válogatott legveretesebb fejezetét írtuk a bő féléves időszak alatt.
– Milyen edző volt Verebes József?
– Született zseni, annak minden jellemzőjével együtt. Ahogy mondani szokás, neki nem kellett kétszer bejönnie az öltözőbe ahhoz, hogy észrevegyék. A génjeiben volt a futball, mindent tudott a sportágról, és mindemellett kimondott erőssége volt a játékosok mentális felkészítése. Elképesztő kommunikációs készséggel bírt, ám ez nem azt jelentette, hogy afféle nagy dumás ember volt csupán, mert az ő előrejelzései szinte minden esetben beváltak. Emiatt töretlenül hittek benne a játékosai. Véleményem szerint az utolsó igazán nagy hatású edzője volt a magyar labdarúgásnak.
– A zsenik sokszor nehéz emberek. Tapasztalta ezt a mindennapi munka során?
– Az biztos, hogy a Mágussal nagyon könnyű volt egyetérteni, és nagyon nehéz volt ellentmondani neki. Munkatársaitól elvárta a teljes lojalitást, különösen a szakmai kérdésekben. Nem tudok jobb példát, Széchy Tamáshoz hasonlíthatom őt. Az uszodában ő is hasonló személyiségjegyekkel rendelkezett, mint Verebes a futballöltözőben. Abban is hasonlítottak, hogy a személyiségük döntő fontosságú volt a sikereikben, és persze abban is, hogy sok ellenségük, irigyük volt, akik szerettek áskálódni ellenük. Többször is győzködtem, hogy iratkozzon be egy tanfolyamra és tanuljon meg folyékonyan angolul, mert meggyőződésem, hogy a szakértelmével és a személyiségével akár a legnagyobb trófeákért is harcba szállhatott volna egy arra alkalmas európai nagy csapat kispadján. Őt azonban ez nem igazán hozta lázba, a magyar focit akarta szolgálni.
– Közvetlen munkatársaként sikerült-e egy kicsit mint magánembert is megismernie?
– Igen, nagyon sok vele kapcsolatos emlékezetes élményem van. A futballedzők legjavát személyesen ismerve mondhatom, hogy Verebes József meglepően tájékozott volt a világ dolgaiban. Olyan témákról is szót lehetett váltani vele, amelyekhez a fociedzők bizony nemigen szoktak hozzászólni. Bár a válogatottnál való közös munkánk nem volt túl hosszú idejű, barátságunk mindvégig megmaradt. A névnapunk ugyebár egy napra esett, a születésnapjaink között is csak néhány nap volt az eltérés, így március táján évről évre szerét ejtettük a személyes találkozásnak is. Még nem is fogtam fel teljesen, hogy erre többé már nem tudunk sort keríteni...