Balogh Elekné tősgyökeres pestszentlőrinci. Családja 1928-ban telepedett le itt, húga ma is abban a házban él, ahol édesanyjuk született.
– 1959-ben léptem elsősként az iskolába, és most innen mentem nyugdíjba. Középiskolába is a kerületbe, a Steinmetzbe jártam. Akkoriban így hívták Pestszentlőrinc legrégebbi gimnáziumát, a Hunyadi Mátyást, a mostani Sztehlót. Háromesztendei tanítóképző után, 1973-tól újra a Vörösmarty következett. Ketten jöttünk fiatalok, Bődi Györgyivel, a későbbi igazgatóval. Együtt mindent végigcsináltunk…
– Mire gondoljunk, mi mindent?
– Nem kell rosszra gondolni. Mindent, amit pedagógus végigcsinálhat. Gondoljon bele, még lövészvezetői végzettséget is szereztem.
– Lövészetvezetőit?
– Akkoriban, az úttörőmozgalom fénykorában, lövész szakkör is működött az iskolánkban, amit egyik kollégám vezetett, de kellett valaki, aki megszerzi a bizonyítványt. Csupa öreg szaki bácsival ültem végig a tanfolyamot a Kistext textilgyár sportklubjában. Ilyesmikre mondtam, hogy mindent végigcsináltunk. De azért az efféle feladatokból is tanultam. Az elején, amikor visszajöttem a Vörösmartyba, furcsa volt, hogy sok tanár néhány évvel azelőtt még tanított engem, egyszerre pedig kollégám lett. Mondták, tegeződjünk, de akiket nagyon tiszteltem, azokat képtelen voltam visszategezni.
Egy iskola titka
– A Vörösmartyban mintha szokás lenne, hogy egykori diákok térnek vissza tanítani. Jól látom?
– Jól. Körülbelül húszan vagyunk ilyenek ebben a többgenerációs iskolában. Általában a szülők, akik ide jártak, gyermekeiket is a Vörösmartyba íratják. Emellett szakmailag is kiemelkedő az itteni pedagógiai munka. Zenetagozatos osztályainkban is sok a havannás gyerek, akiknek hallatlan nagy élmény föllépni a Vigadóban, az operettszínházban vagy a Zeneakadémián. Volt egy olyan tízfős osztályom, amelyet egy kolleginámmal ketten vittünk, ahova kizárólag sérült és cigány gyerekek jártak. Járt az osztályba például két testvérpár, hat- és kilenc-, illetve hat- és tízévesek vagy olyanok, akiket nem vettek fel kisegítő iskolába sem, sőt egy rettenetesen dadogó kisfiú is. Együtt tanítottuk őket írni-olvasni. Ettől a kisfiútól kaptam talán az egyik legszebb ajándékot az életemben, amikor a nyolcadik osztály végi ünnepségen az egész iskola előtt szavalt hibátlan kiejtéssel.
Orosztanár oroszóra nélkül
– A nyolcvanas évek végén új igazgatót kaptunk. Ő, miután megnézte a személyi anyagomat, s látta, hogy a középiskolában orosz tagozatos voltam – ugyanis akkoriban csak így lehetett angolt tanulni –, azt mondta, mindenképp szükség van egy plusz orosztanárra. Így tanultam tovább. 1988-ban kaptam kézhez a diplomám, rá egy esztendőre megszüntették a kötelező oroszt.
Tanár és iskolavezető
– Tanító néniből hogyan lett igazgatóhelyettes asszony?
– Mint mondtam, mindent végigcsináltam. Így például, még a kinevezésem előtt, másfél évtizedig én voltam az egyik kerületi alsó tagozatos munkaközösség-vezető. Mint iskolai munkaközösség-vezető, a hetvenes évek közepén Bődi Györgyivel a Vörösmartyban bevezettünk egy egységes mérési rendszert. Hasonlított a mostani, mindenütt kötelező kompetenciaméréshez. Feladattípusonként néztük a teljesítményeket, ezáltal a kollégák kiszűrhették, mi az, ami jól megy, és mi, ami kevésbé, amit gyakorolni kell. Így volt már valamiféle vezetői gyakorlatom. Györgyi, amikor a rendszerváltozáskor kinevezték igazgatónak, engem kért fel egyik helyettesének.
| A felterjesztés indoklása Balogh Elekné a negyvenéves kimagasló pedagógiai munkája, a nevelési és az alsó tagozatos igazgatóhelyettesi tevékenysége, a nevelés-oktatásban felmutatott tudományos és gyakorlati ismeretei, írásai, a kerületi munkaközösség vezetésében elért eredményei, mintaszerű, áldozatkész pedagógusi, szakmai, erkölcsi tulajdonságai elismeréseként találtatott méltónak nyugdíjba vonulása alkalmából a rangos kitüntetésre. |
– Felteszem a banális kérdést: miért ment pedagógusnak?
– Nem a családi példát követve, mint annyian. Negyedikes gimnazistaként nem tudtam igazán, mi szeretnék lenni. Osztályfőnököm erősködött, hogy jelentkezzem a tanítóképzőbe. Habár visszagondolva, az általános iskolában, felsősként, barátnőmmel állandóan tanítósdit játszottunk. Nincsen saját gyerekem, a férjemet házasságunk első évében a Piros iskola előtt halálra gázolták, így a pedagógusi pálya nekem munkaterápia volt.
