Pápán született. Édesapja matematikatanár, édesanyja zeneszerző volt. Apró gyermekkora óta rajzol, fest. A bencés gimnáziumban figyelt fel rá a rajztanára, és kisvártatva olajfestékkészlettel ajándékozták meg a szülei. Pápáról egyenes – ám az akkori háborús időben kalandos, vonatos – út vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István osztályában végzett. Dr. Nemcsics Antal akadémikus kerületünk díszpolgára.

– Egy Képzőművészeti Főiskolát végzett festőművész hogyan kerül a Műszaki Egyetem építészmérnöki karának tanárai közé?
– Diploma után általános iskolákban tanítottam, többek között Pestszentlőrincen. Egy évre rá bővítették a Műszaki Egyetem rajz- és formaismereti tanszékét, ezért álláspályázatot írtak ki, amit én megnyertem. Rajzot, akvarellt, építészeti grafikát tanítottam.
– Ehhez képest a színelméletével lett világhírű…
– Az is a véletlennek köszönhető. 1952–53-ban hoztak egy rendelkezést, hogy minden tanszék egyúttal működjön kutatóintézetként is. Jött a körlevél: tegyünk javaslatokat kutatásokra. A kollégák mindenképpen azt szerették volna kutatni, hogyan tudják megdönteni a kapitalizmust vagy építeni a szocializmust.
– Az építészek?
– Az építészek. Mivel nekem nem volt kedvem sem a szocializmust építeni, sem a kapitalizmust megdönteni, ellenben a színekhez gyerekkorom óta vonzódtam, azokról írtam pályaművet. A bírálók előtt volt egy kosárra való pályázat az előbbiekből és a magamé a színek kutatásáról. Én kaptam a megbízást. Az elnyert pénzből létrehoztunk egy laboratóriumot.

A tudományos karrier küszöbén

– Mit kutattak a színeken?
– Komoly nézeteltérés forrása volt a kivitelezők és a tervezők között, hogy a színek nem egyeztek. Más szerepelt a terveken, mint a kész épületeken. A rajzokon kifakultak a színek, leöntötték kávéval, nem volt semmiféle objektív koordináta-rendszer. Ekkoriban kezdtünk kereskedni Ikarusokkal és paradicsommal Nyugat-Európában és a Közel-Keleten. Az egyiptomiak azt mondták: ilyen és ilyen színű paradicsomot akarnak.

– A szín érdekelte őket, nem az íz?
– Igen. Egy amerikai rendszer koordinátáit adták meg, hogy milyen piros legyen a paradicsom. Össze-vissza futkostak a vállalatvezetők, nem tudták, mi legyen. Valaki szólt nekik, hogy a Műegyetemen van egy pofa, aki a színekkel foglalkozik, az biztos tudja, miről van szó. Mondtam nekik: rendeljék meg a könyvet, amiben szerepelnek a koordináták színei. Kiderült, hogy az atlasz ára ezer dollár. Ebből kellett volna minden érintett vállalatnak egy példány! Ez rengeteg pénz volt, ezért megbízást adtak, hogy koppintsuk le az amerikai atlaszt. A munka közben rájöttem, hogy az amerikaiak nem dolgoztak valami jól. Olyan színből, amit ténylegesen használunk, nagyon kevés volt. Úgy döntöttem, inkább kitalálok egy saját színrendszert. Így született a Coloroid.
– Amit azóta az Egyesült Államokban is használnak…

A világhír felé

– A kutatás alatt született publikációk mindegyike külföldön jelent meg. Itthon nem volt értelme kiadni. Kalandos körülmények közt kerültek Nyugatra a kéziratok. Meg is lett a következménye. Egyik reggel hatóság által lezárva találtam a labor ajtaját. Kiderült, hogy feljelentettek, mert meg akarom dönteni a szocializmust a színeken keresztül.
– És ez már nem is az ötvenes években történt…
– A hatvanas évek közepén. Felállítottak egy bizottságot csupa neves fizikussal, matematikussal. Nekik kellett bebizonyítanom, hogy színekkel nem lehet rendszert dönteni.
– Sikerült?
– A egyetem legszigorúbb matematikusának köszönhetem, akitől még a bizottság is félt.

Titokban festeni

– Ilyen veszélyes időkben a kutatás és a tanítás mellett ön templomokban festett freskókat…
– Igen, ez még 1948–49-re nyúlik vissza. Akkor hívott meg a tüskevári plébános, hogy fessek mennyezetképet a templomában. Látták a kollégái, megtetszett nekik, és ők is hívtak. Persze erről az egyetemen akkoriban nem beszélhettem. Sőt a festőkollégák sem tudtak róla.
– Mikor tudta ezeket a freskókat megfesteni? Ráadásul titokban!
– A nyári szünetekben. Több éven keresztül egy képet.
– És kik segítettek?
– A pénz, ugye, kevés volt, így például rendes állvány helyett a falusiak tákoltak egyet kerítéslécekből, ólajtóból. Nem volt valami biztonságos. A festésben pedig a feleségem segített, akivel egy évfolyamra jártunk az akadémián. Később pedig a gyerekeink is. Igaz, szerepeltem kiállításokon, mivel azonban a festményeim nagy része titokban készült, a szakma nem nagyon ismert. Mégis, 1986-ben meghívtak a velencei biennálé központi kiállítóterébe, ahova más magyart azóta sem. Ott felállították a Coloroid színrendszerem óriási modelljét, amit a feleségemmel készítettünk.
Augusztusban Pápán állandó Nemcsics-kiállítás nyílik az Esterházy-kastély kilenc termében. Kétszázötven kép, tudományos munkák és egy kutatószoba várja majd az érdeklődőket és a szakembereket.