– Először is árulja el, miért kéri, hogy úgy titulálják önt mint a karitász megbízott vezetőjét, miközben a hivatalos státusa vezető?
– Egyetlen oka van ennek. Nem vagyok én sem főnök, sem irányító, sokkal inkább csak egyetlen tagja annak a katolikus közösségnek, amely ezt a meseszép ajándékot megkapta.
– Bizonyára valamennyien boldogan vették át a kitüntetést az önkormányzat vezetőitől.
– Boldogság volt, és azt hiszem, valamennyiünket olyan jóleső, megnyugtató és belülről fűtő érzés vette hatalmába, amelynek egyetlen végszava lehetett csupán. Az, hogy megérte az, hogy úgy tettünk jót sok-sok rászorulóval, hogy ezt mások is észrevették. Pedig gondolhatja, hogy nem ezért csináltuk. Minden rászoruló sorsa megrendítő, minddel lesújtó, mégis fölemelő beszélni.
– Hogyan kezdődött, honnan jött a gondolat, hogy „megetessék” a szegényeket?
– Valójában 2008-ban kezdődött, amikor bekerültem a Pestszentimrei Katolikus Plébánia testületébe, és megalakult a Karitász munkacsoport, amelynek vezetésével engem bíztak meg. Innen származhat a megbízott kifejezés. Az elején több szolgálattal is próbálkoztunk. A nagyobb ünnepeken a nagycsaládosainknak, a nyugdíjasainknak, az egyedülállóknak, az akkor már ismert hajléktalanoknak segítettünk csomagokkal. Négy éve az edelényi árvízkárosultaknak csak a mi gyűjtésünk által megtöltöttünk egy teherautót ruhával, bútorokkal, a hívek pedig összeadtak 110 ezer forintot.
– Ezek azért már jelezték, hogy „valami van” ebben a közösségben.
– Az ősszel lesz három éve, hogy egy összejövetelen a Szegény Lázár történetét elemeztük, és a végén megkérdeztem: kinek volna kedve és lelkülete ahhoz, hogy meleg ebédre lássuk vendégül a hajléktalanokat? A válasz általános igen volt. Elkezdtünk szervezni, időpontot egyeztetni, helyszínt választani. Végül a Szent Imre-plébániatemplomra, annak kertjére esett a választás. Eszközök beszerzése, engedélyeztetés Gödölle Márton atyával, az akkori plébánossal és a hatóságokkal. Nem volt egyszerű, de összejött!
– Mikor volt az első ebédosztás?
– 2012. január 7-én. Elmentünk a kerületi melegedőkbe, ott is szóltunk. Plakátoltunk is, hogy még több embernek adhassunk enni. Még a környező erdőkbe is bementünk szólni… Már az első alkalommal kialakult egy bensőséges, a jó Isten lelkületével átszőtt együttlét. Körülbelül hetvenen voltak, de már ekkor kérdezgették, hogy lesz-e folytatás.
– Ma már tudjuk, hogy lett. A következő esztendőt akár már aranykorszaknak is lehet nevezni.
– 2013-ra a plébánia testülete megszavazta, hogy az ebédosztás teljes költségét átvállalja és finanszírozza. A szervezés pedig a karitászunk kezébe került. Elgondolkodtunk azon is, hogy nemcsak testi táplálékkal, hanem lelkivel is szolgálhatnánk. Ugyanis megesett egyszer, hogy már tíz körül elkezdtek gyülekezni az éhes emberek, és miközben meleg teával és a pékségekből kapott süteményekkel kínáltuk őket, valaki ezt mondta: István, az rendben van, hogy teával és süteményekkel kínálnak minket, de valami lelki táplálékot kaphatunk-e valakitől? Megpróbálunk ezzel is szolgálni.
– Mondta, hogy a kerületben észrevették a tetteiket. Segítettek is?
– A jó hír hamar terjed, sokan egyetlen telefonhívásra jöttek is, és volt, akinek szólni sem kellett. Van egy kedves házaspár, amelyik többször is meglátogatott minket. Még a nevüket sem tudom, anonimok akartak maradni. Odajöttek hozzám, megköszönték a munkánkat, átadtak egy borítékot, és csak annyit mondtak: „Mi ezzel segítünk”.
– A plébániatemplom kertje jó „búvóhely” lehet…
– Az, és köszönet Márton atyának és az őt követő Gábor atyának, aki mellettünk állt, illetve áll.
