Ha azonban látogató lesz az arra sétálóból, oly emberire, meghatóan szépre és elgondolkodtatóra lel odabenn, hogy akár többször is visszatérne.
A jó melegben, a szép, tiszta szobában már gyülekeznek a ház lakói, hogy végighallgassák a lelket tisztogató másfél órás műsort, amelyet a „tanárnő” ajándékoz nekik, aki már ott van, s várja, hogy elmondhassa azokat a verseket és elénekelje azokat a dalokat, amelyeket a fejében, a szívében hozott magával az otthon idős lakóinak.
Tósoki Anikó, mert róla van szó, hetente jár a szakszolgálathoz.
– Mára már az életem megkerülhetetlen részévé vált, hogy szavakkal, versekkel és dalokkal simogatom meg ezeket a kedves embereket – mondja Anikó, akiről tényleg elmondható, hogy nincs ideje unatkozni.
Hiszen, amikor megkérdem tőle, hogy mi a foglalkozása, sorolni kezdi:
– Mentálhigiénikus, művészetterapeuta, pedagógus és versmondó-előadóművész vagyok. Első hallásra soknak tűnik, de egyrészt ezek jól megférnek egymás mellett, másrészt nem is tűnik fel, hogy éppenséggel mikor mi vagyok.
A száj szép szavai
Anikó műsora alatt aztán kiderül szavainak a lényege. Igaz a mentálhigiénikusság, mert olyan érzékkel, szeretettel és szakértelemmel közelít a csupa 80 év fölöttiből álló hallgatósága felé, hogy a végére már azoknak is csillog a szemük, akik a program előtt egyhangúan üldögéltek. Igaz a pedagógusi mivolta is, mert szép szóval, egy-egy kézmozdulattal hozza vissza a terembe az elkalandozókat. A versmondásához pedig nincs mit hozzátenni, mert az úgy szép és művészi, ahogy van, úgy, ahogy a szavak elhagyják a száját.
A születésnapját éppen a látogatásunkkor ünneplő, a hölgy érthetően ismert és népszerű versekkel kedveskedik a hallgatóinak.
Verscsodák
Vendég volt a soraival Máray Sándor és Kányádi Sándor, fiatalosabbá tette az aggokat Szabó Lőrinc és Dsida Jenő, bekukkantott a szobába József Attila, két karjába vette a barázdált arcúakat Radnóti, s Petőfi anyjának a tyúkja is ott kotkodált a székek között.
A nagy-nagy vendégjárás pedig egyetlen embernek, a szívét az idősek előtt valóban kitáró Anikónak volt köszönhető.
S ha netán valaki azt kérdezné, hogy megérintik-e a sorok, a rímek az idős hallgatókat, annak csak annyit: Klementina (az egykori kiváló fizikus, aki csak járókerettel tud közlekedni, de az agya, mint a beretva) maga kérte, hadd mondhasson el egy verset. Gyula bácsi, az Erdélyből hazánkba „kijött” egykori székely körös elnök – a maga egyenes tartásával, szigorú, mégis melegséget árasztó pillantásával – is verselt, ízesen, tisztán ejtett magyar szavakkal.
Mindennél többet ér
S hogy ne csak szó töltse be a termet, a végére maradt dal is, miért ne mulatozzanak egy kicsit az ebéd előtt az otthonlakók?
A feledhetetlen Koncz Zsuzsa-lemez megzenésített verseivel és Bródy János dalba foglalt rímeivel köszönt el Anikó a közönségétől, amelytől nem vastapsot kapott, hanem a nyolcvanéves aggok megfiatalodott mosolyát, amiben sok minden benne volt.
Benne a remény, hogy lám, nekik is lehetnek önfeledt perceik, benne a köszönöm, ami egy öregtől mindig lefegyverző, s benne a visszavárás, ami elárulja, hogy a lélekig érő szó és a dal többet ér bármely megunt medicinánál.
