Az, hogy az Eötvös Loránd Polgári Társaság megismerte Pockingban a magyar katonák temetőjét, és hogy általuk talán szélesebb közönség is tudomást szerezhet erről az egyedülálló emlékhelyről, részben a véletlennek köszönhető.
– A fiam a passaui egyetemen tanult, Pocking pedig Linz és Passau között van, így találtunk rá a nejemmel a 15 ezer fős kisvárosra és a magyar katonai temetőre jó húsz évvel ezelőtt. Már akkor felvetődött bennem a gondolat, hogy nekünk is méltóképpen kellene megemlékeznünk a kint elhunyt magyar hősökről – emlékezett vissza Simon László, az Eötvös Loránd Polgári Társaság tagja, a kezdeményezés elindítója és fő szervezője.
A tisztesség jegyében
A második világháború utolsó heteiben a németekkel együtt magyar katonák menekültek nyugat felé a vörös hadsereg elől, mert inkább az amerikai hadifogságot, mint a szovjet rabságot akarták választani.
– Az utóvédharcokban sok magyar katona esett el. A pockingi polgárok 1953-ban fordultak az amerikai megszálló csapatok parancsnokságához azzal a kérelemmel, hogy a háborúban elesett magyar katonáknak végső nyughelyet nyújthassanak. Az engedély birtokában 1000 négyzetméter nagyságú sírkertet alakítottak ki a polgári temetőjükben. Ide 115 településről gyűjtötték be a magyar halottakat. 640 embert név szerint dokumentáltak, és máig tisztelettel gondozzák a sírjaikat. A határainkon túl ebben a temetőben nyugszik a legtöbb név szerint azonosított magyar katona – mondta a téma szakértője.
Három himnusz
Simon László, miután a nejével többször is járt a temetőben, arra a döntésre jutott, hogy nekünk is méltóképpen kell megemlékeznünk a honfitársainkról. Felvették a kapcsolatot a helyi önkormányzattal és polgármesterrel, valamint Sándor János Hargita megyei fafaragó művésszel.
| Magyarok Pockingban Pocking Bajorország délkeleti csücskében, a Duna, az osztrák határ és az Inn folyó háromszögében fekszik. Története és jelene számos ponton kapcsolódik hazánkéhoz. A város címerében illetve a szép katolikus templom előtt bronzszoborként megjelenített, energiát sugárzó mén a kalandozó és hadakozó magyarok 955-ös augsburgi vereségét követő fejvesztett menekülésének emléke. A Lech-mezei – számunkra tragédiával felérő – vesztes csata után megmaradó lóállományunkat a pockingiak foglalták le. (Később ez alapozta meg a lótenyészetüket.) Nem sokkal ezután a közeli Passauból hittérítők indultak hazánkba, és végső soron az ő meggyőző erejükön is múlt, hogy eleink Bizánccal szemben a római kereszténységet választották. |
– Csak a legnagyobb tisztelettel beszélhetek Franz Krah pockingi polgármesterről, aki elfogadta és mindenben támogatta az elképzeléseinket. Egy előzetes helyszíni egyeztetés után elhárultak a műszaki akadályok is, és az ottani önkormányzat elvégezte az alapkőletételt. Eközben Budapestre megérkezett Sándor János gyönyörű munkája, a 3 méter magas kopjafa, amit mi szállítottunk ki Pockingba. Végre elkövetkezett a várva várt nap, június elseje, amikor felavathattuk a kopjafát, az emlékezés és a tiszteletadás szimbólumát. Héttagú küldöttségünk meghatódva hallgatta először a magyar, majd a német himnuszt. A polgármester üdvözölte a megjelenteket, akik között a helyi katolikus és evangélikus lelkész is ott volt. Az ünnepi beszédet én tartottam, majd záróakkordként a művész Sándor János tiszteletére a székely himnuszt is meghallgattuk – mesélte a megható eseményről Simon László.
