– Mondja, kérem, mi volt a legborzasztóbb a börtönben töltött idő alatt?
– Talán az a bizonytalanság, hogy soha semmiről nem tudtuk, hogy úgy lesz-e ahogy, netán pont az ellenkezője válik valóra.

Hajlíthatatlan gerinccel

Van mire emlékeznie

– Önnek többször is kijutott a jóból. Az ötvenes években ült, aztán pedig a tanyavilágba „száműzték”.
– Ne gondolja, hogy az olyan nagy büntetés volt… A kiskunhalasi és a kiskunmajsai tanyavilágban voltam káplán, tán harmincévesen. Olyan embereket, sorsokat, oly erős hiteket ismertem meg, hogy azok örökre belém ivódtak, s elkísérnek mind a mai napig. Az a vidék a nevéből is kiolvashatóan a Kiskunság, a kunok lakják. Ezek igazán kemény, hajlíthatatlan emberek, akiktől sok újat láthatott még egy olyan, ugyancsak tanyáról elszármazott ember is, mint én.
– És ön is ennyire hajlíthatatlan volt?
– Elég sok időt, sok évet töltöttem a börtönben ahhoz, hogy azt mondhassam, igen. Nem törtek meg, s ebben valóban semmi más nem segített, mint a hitem, a papi hivatásom.
– Sok börtönt elviselni kényszerülő pap említette meg a hit erejét a visszaemlékezései során. Tényleg ilyen nagy hatással volt ez önre, önökre?
– Gondoljon csak bele. Abban a reménytelenségben, nihilben, mondhatom nyugodtan, halál közeli állapotban, ez volt az egyetlen fogódzónk. S látja, milyen az élet, mondhatni, a sors? A vizsgálati fogságban három hónapon át egy cellában voltam a fiatal, de már jól ismert Darvas Ivánnal, akihez az egyik nap bejött az őr. Utóbb tudtam meg, azt mondta neki, hogy látta egy mozifilmben, nagyon tetszett az alakítása, s ha kér valamit, akkor azt behozza, bejuttatja neki. Ahogy a hit, úgy a művészet is megfogja az embert, erőt ad. Ezt nemcsak érzem, de tudom is.

Shakespeare és a Biblia

– Mit kért Darvas?
– Nem fogja elhinni. Bibliát és Shakespeare-műveket. Meg is kapta mindkettőt.
– Meséljen a „kiskun karácsonyról”, mert érzem, az is megfogta önt.
– Ahogy mondja. A legegyszerűbb, legtisztább emberekkel találkoztam ott, akiknek már akkor is valahogy mást jelentett a karácsony. A nagy-nagy szegénységükben is – vagy tán éppen azért – el tudtak mélyülni az ünnep, a szentcsalád lényegében. Őszinte, tiszta arccal, nagy barna szemekkel, odaadva a lelküket az ünnepnek. Pedig jóformán semmijük sem volt azon kívül, amit magukra öltöttek.

Történjen bármi, ez a mi hazánk

Legyen nyugalom és béke!

– Ugorjunk egy nagyot időben is, helyszínben is. Az atya hogyan tölti manapság a szentestét?
– Egyedül, de mégsem. Ennek az épületnek a jobb oldalán van a templom, ott lakik az Úr, a másik oldalon van a lakásom, ott leszek én. Ketten leszünk, vigyázunk egymásra, pontosabban, ő vigyáz rám. Keresve sem találhatnék jobb társaságot erre az éjre.
– Kétezer-tizenkettő küszöbén állunk, ön pedig nemsokára betölti a nyolcvanadikat. A békén és a nyugalmon túl mit kívánhat egy katolikus atya, aki ráadásul meglehetősen „izgalmas” és mozgalmas életet élt.
– A szavakat keresve azokat használom, amiket ön mondott: nyugalom és béke. Erre szükség van, nagy szüksége volna az országnak, hogy végre mindenki felszabadultan, tettre készen éljen itt a Kárpát-medencében. Mert történjen bármi is, ez a mi hazánk.