Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük egy tanulóban a tehetséget? – kérdeztem a kitüntetett pedagógustól.
– Mindenekelőtt jó szem és ráérzés – válaszolta Rákosiné Fodor Júlia. – Nem könnyű felfedezni, kiben mi rejlik, ugyanis a tehetségnek sok összetevője van. Van, aki nem tűnik nagy tehetségnek, de az őt tanító tanár már látja a benne rejlő lehetőségeket. Amikor egy szereplésén találkoztam egy nívós zenekarban játszó egykori tanítványommal, és megdicsértem őt, ő azt felelte: „Énbennem senki sem bízott, csak Julika néni. Köszönöm.” Egy ilyen mondat számomra mindennél többet ér. Szerencsére sok tehetséges gyerekkel foglalkozhattam, akik között vannak, akik kamarazenekarban vagy az operaházban játszanak, de vannak olyanok is, akik sok évig jártak hozzám, és aktívan tevékenykedtek az iskola zenekarában, majd más pályát választottak. Mindannyiukra büszke vagyok.
Felnőttek a tücskök
Mint ahogy a „tücskökre” is. A zenepedagógus évekig vezette az iskolai Tücsök zenekart, amely a kezei alatt elismert gyermekegyüttessé nőtte ki magát, utánpótlást nyújtva az iskola ifjúsági szimfonikus zenekarának.
– Nagyon szerettem ezt a munkát – folytatta – és persze a kis lurkókat is, akikből igyekeztem a maximumot kihozni. Jó volt nézni, ahogy szinte napról napra fejlődtek, elsajátítva közben a zenekari játék alapjait és biztosítva az ifjúsági vonószenekar utánpótlását. Tizenkét év Tücsök-vezetés után mégis megváltam a kis zenekartól, mert azt gondoltam, ideje átadnom a stafétabotot egy fiatalabb kollégának. Persze továbbra is figyelemmel kísérem az együttes sorsát, annál is inkább, mert nagyon megszerettem ezeket a gyerekeket.
A magyar zenekultúra népszerűsítője
A Művelődésért díjra való felterjesztésben Rákosiné Fodor Júliáról ez olvasható: munkabírása, kitartása példás; lelkiismeretes, színvonalas szakmai munkájával éveken át folyamatosan és jelentősen emelte az iskolai hagyományos újévi hangverseny nívóját, ezzel is hozzájárulva a kerület kulturális életéhez.
„Kiváló munkatárs, lelkiismeretes, megbízható képviselője a magyar zeneoktatásnak, a magyar zenekultúra népszerűsítésének” – írta róla az iskola igazgatója, aki egy éve vezeti az intézményt, így felvetődik a kérdés: ilyen rövid idő alatt megszokták-e egymás munkamódszerét, hogyan tudnak együttműködni? A díjazott pedagógus elmondta, hogy nagyon jól tudnak együtt dolgozni, hiszen kölcsönösen számíthatnak egymásra, segítik egymás munkáját.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mióta dolgozik a kerületben, és hogyan indult a pályája.
– Pontosan tizenöt éve – válaszolta –, azóta vagyok a Dohnányi Ernő Zeneiskolában, és már néhány év után kineveztek igazgatóhelyettesnek. Mielőtt idekerültem, a „szomszédban”, Pesterzsébeten voltam a zeneiskolában hegedűtanár. A zenei tanulmányaimat egyébként hatéves koromban kezdtem Rengei Miklós hegedűtanárnál, akitől kiváló alapokat kaptam, majd a szegedi konzervatóriumban és a zeneművészeti főiskolán folytattam Várnagy Lajos növendékeként. A diploma megszerzése után felvételt nyertem a Szegedi Szimfonikus Zenekarba, ahol tíz évig játszottam. Ez alatt az idő alatt születtek meg az ikerlányaim. Az egyikük, Anna szintén a Dohnányiban hegedűtanár, de a férjem is ennek a hangszernek a művésze.
