Az emberek egykoron, a nyugodtabb időkben, több törődéssel fordultak a bensőséges ünneplés, az emlékezés felé. Jobban ráértek, szakítottak időt a törődésre. Foglalkoztak a saját és a halottaik lelkével is, amelyről úgy gondolták: a test itt marad ugyan a földön, elporlad, de a lélek tovább él. Így alakult ki előbb a „lelkek napja”, majd a „lelkek emlékezete”. A keltáknál november 1-je már ötezer évvel ezelőtt is a halottakra való emlékezés napja volt – s a naptáruk szerint egyben az évkezdet is.
„Mindenszentek napja” az a katolikus (és ortodox keresztény) ünnep, amelyen az összes üdvözültre és szentre emlékeznek. Tekintve, hogy a szentek megszámlálhatatlanul sokan vannak, s a hívők nem tudnak mindegyikről külön-külön megemlékezni, ezért egy és ugyanazon napon, november elsején fordulnak feléjük.
Mindenszenteket követi a halottak napja, november 2-án. A minden eltávozottért való imádkozást a franciaországi Cluny városának bencés apátsága kezdeményezte a X. század legvégén, 998-ban. A Mindenszentek ily módon a halottak napjának az előestéjévé vált, mivel a régi felfogás szerint a nap alkonyattól alkonyatig tart. E szokást a magyar bencések korán átvették, 1158-ban például már a pécsváradi bencés apátság templomában emlékeztek az eltávozottakra.
November 2-án a halottaink emlékezetére szólnak a harangok több órán át. Ez idő alatt – a néphit szerint – a halottak lelke megnyugszik, megpihen.
Nyugodjunk meg szeretteink sírjánál, porhüvelyénél, s legalább néhány órára engedjük magunkba a csendet, az emlékezést, mielőtt mi magunk, még itt a Földön lévők is múló emlékké válunk…