Kilencvenéves korában hagyott itt minket a kerület ismert és szeretett pedagógusa, Nagy Sándorné, Joli néni. Rá emlékezve adjuk közre Elek Noémi nekrológját.

„Kincseink tanítóink,
öregeink, íróink is, akik
a maguk tapasztalatait,
élményeit, tanulságát velünk közlik,
melyek megszerzéséért ők éltek,
dolgoztak, gyűjtöttek, szenvedtek meg,:”
(Vörösváry László)

Nagy Sándorné, Joli néni is ezt vallotta, aki 90 éves korában, 2011. október 23-án örökre elaludt.
A tényeket nehéz tudomásul venni. Könnyű viszont felidézni Joli néni vitalitását, jókedvét, az életbe vetett hitét, amelyből sokan tanulhatnak és emlékezhetnek. Mindannyian tanítványai voltunk. Én is. Nyugdíjasként ismertem meg őt, a szeretetre méltó nagymamát, dédnagymamát. Igazgatóként volt mit tanulni tőle, és ez olyan könnyen ment!
A csoda a lénye volt. Mesélt, átérzett, szeretett, adta önmagát! Varázsolt, egy láthatatlan csodapálcával, amivel csak megszeretgetett mindenkit. És máris a hatása alá került az, aki ember akart lenni. Épp ezért sírni kényszerülünk. Elaludt egy csodálatos tanító néni, aki emberségével és példamutatásával követendő mintát adott a gyermekeinek, az őt követő tanítóknak, akik nála tanultak gyermekként.
Joli néni még tanítóképzősként költözött a kerületbe, megélte a háború nehéz éveit, ami alatt első tanítói állását egy tanyasi iskolában töltötte be. 1949-ben került a mindig is vágyott Piros Iskolába, ahol 30 éven át hűségesen tanított. Rá hivatkozva mind a mai napig a volt szülők és a nagyszülők iskolánkba irányítják gyermekeiket. Nagy szeretettel és hivatástudattal végezte munkáját, bemutató tanítások, kiváló versenyeredmények igazolták ezt. Elismert tanítója volt a kerületnek és iskolájának, ahogy férje is kerületünkért dolgozott, lánya pedig követte őt a tanítói pályán.
Egyik tanítványa, Forgóné Várady Ildikó, alsós igazgatóhelyettes így írt gyermekkori emlékéről: „Határozottsága, következetessége, igényessége a huncutkodáson kívül a tanulásra ösztönzött. Sokat vetélkedtünk, sok versenyen sikeresek voltunk, és közben a közösségünk összekovácsolódott. Mindezt áthatotta Joli nénink szinte sose múló optimizmusa, jókedvű nevetése és hahotái, amit a folyosó végén is hallani lehetett, és persze mi is vele vidultunk. És akkor olyan akartam lenni, mint ő…. Az egészben az a szép és erőt adó, hogy most ugyanabban a tanteremben taníthatok, ahol engem is tanított, úgy szoktam nevetni, ahogy Joli néni szokott, hangosan. Felemelő érzés az is, amikor régi osztálytársak, rokonok, ismerősök gyermekeit látom a padok között.”

Hatott, alkotott és gyarapított, mert ez volt az ő mestersége és életműve!
Nyugodjon békében!
Budapest, 2011. október 26.