– Már késő este volt, éppen lefeküdtünk, néhány perccel később azonban hatalmas durranásra riadtunk fel. Percek múlva már füst gomolygott át a másik szobából, mi pedig tehetetlenül néztük, hogy tönkremegy mindenünk. Az életünk... - idézi fel a lidérces éjszakát a feleség. - Az ablakon keresztül menekültünk ki. A tűzoltók amit tudtak, megmentettek, de így is rengeteg értékünk odaveszett. Az önkormányzat hihetetlenül gyors segítsége még aznap éjszaka, a legkritikusabb órákban megérkezett. A krízisszállón kaptunk menedéket.

Ott, a lajosmizsei vasútállomás közelében lévő épületben élik azóta a mindennapjaikat, ami - ha illene ide ez a szó - akár ajándékkal is felérhet a házaspár számára.

- A sok-sok rossz mellett rájöhettünk arra, hogy létezik az emberi segítség, és hogy milyen sokat számít. Amikor ott álltunk mezítláb a hóban, s a szomszédasszony adott cipőt, meg kabátot, nem hittem volna, hogy már másnap fedél lesz a fejünk fölött, amelyet a mai napig is az otthonunknak tekinthetünk. Igaz, mondták, hogy csak három hónapig maradhatunk itt, de ezzel is időt nyertünk, ami nekünk az életet jelentette.

Kovácsné Vári Éva azzal köszön el: tudja jól, hogy ami decemberben történt velük, az az életük további részére rányomja a bélyegét. Ám amikor az újjáépülő lakásban már új bútorai, vadonatúj lakásfelszerelései lesznek, azt az érzést kelti majd benne, mint amikor fiatalasszonyként kezdte az életét.