Mielőtt velük beszélgetnék, Bálint Ramóna intézményvezetőhöz fordulok a kérdésemmel.
– Mi volt a két dolgozó munkájában az a többlet, amiért őket javasolta elismerésre?
– A fennálló rendelkezések szerint kitüntetést csak az kaphat, aki legalább tíz éve dolgozik nálunk; ők már ennél hosszabb ideje vannak itt. Dobosné Farkas Mariann, aki a területen, a házi segélynyújtásban tevékenykedik, olyan élethelyzetekkel találja szembe magát, amelyek megoldása csak jó szívvel, emberséggel lehetséges. A gondozásra szoruló idős emberekhez mindig szeretettel fordul, szakmai tudását folytonosan bővíti. Kollégáival és a háziorvosokkal jó a munkakapcsolata. Hozmann Tiborné, aki az intézetünkben dolgozik, nagyban hozzájárul az idősek rehabilitációjához, illetve egészségük megtartásához, így munkájával jobbá, teljesebbé teszi az életüket. Gyakran fordulnak hozzá a legkülönfélébb kérésekkel, s mivel ezeket nem csupán becsületesen, hanem őszinte szívélyességgel, kedvességgel teljesíti, nagyban javítja az ápolásra szoruló emberek közérzetét.

Áldozatkészség és szakértelem

A konkrét munkáról, annak sokrétűségéről elsőként Dobosné Farkas Mariannt kérdezem.
– Kiből lehet szociális gondozó? Ez igen nagy áldozatkészséget igénylő életpálya…
– Igen, de az áldozatkészség mellett természetesen szükség van bizonyos szakképzettségre is. Megjegyzem, e nélkül is sokan gondozzák szívvel-lélekkel idős rokonukat vagy szomszédjukat, de intézményi szinten ez képzettség nélkül nem megy. Nálunk mindenki szakképzett, nekem egészségügyi és szociális végzettségem van. Tizenhat éve dolgozom a területi ellátásban, tehát házakhoz, lakásokba járok ki azokhoz, akiknek a gondozási szükséglete nem haladja meg a négy órát. Az, akinek az ellátása több időt igényel, bentlakásos intézménybe kerül, vagy a hozzátartozók segítségére van szükség. A területi ellátás során többféle munka akad: szükség lehet fizikális, egészségügyi vagy mentális ellátásra, esetleg ezek kombinációjára. A területi munkában az ellátás szükségletalapú, vagyis a gondozottak kérését vesszük figyelembe: a gondozás mellett ebédet vagy jelzőrendszeres házi segítségnyújtást is kérhetnek.

Állandó készenlét

– Ez utóbbin mit kell érteni?
– Azt, hogy a gondozott kérésére adunk egy hívókészüléket, amellyel baj esetén jelezni tud szolgálatunk éppen ügyeletes gondozónőjének. A gondozónő fél órán belül kiér a lakásba, s a helyzetnek megfelelően cselekszik: orvost, mentőt, tűzoltót hív, ha kell, akkor rendőrt, vagy ami gyakoribb, ő maga adja meg a szükséges segítséget.

– Mariann, ne feledkezzünk el arról az ajándékról, amivel olykor meglepnek ezek az idős emberek – fordul a kolléganőjéhez Hozmann Tiborné, Szilvi. – Mialatt mentálisan vagy fizikálisan segítem őket, hihetetlenül érdekes élettörténeteket hallok tőlük, amelyekkel akaratlanul is szeretetet, bölcsességet, élettapasztalatot adnak át nekem. Ezeket értékes lelki kincseknek tartom, mert jó hatással vannak rám. Ha nem itt dolgoznék, ez kimaradna az életemből. Egyébként azt hiszem, azért választottam ezt a pályát, mert az egész családomon végigvonul a segítségnyújtás, egymás segítésének szándéka. Egészségügyi végzettséget szereztem, mert tudtam, hogy a munkámban erre szükségem lesz. 1989-ben kezdtem el dolgozni, s tizennégy éve vagyok itt.

Családi minta

– Az idősek tanulságos, élettapasztalatokkal teli történeteit én is szívesen hallgatom, ez mindenképpen hat a lélekre – feleli Mariann. – Azzal is egyetértek, hogy a családi indíttatáson sok minden múlik, ezt a magam példájával igazolhatom. Felmenőimmel együtt a Heves megyei Szihalmon laktunk, és – mint faluhelyen általában – természetes volt egymás segítése nemcsak a családban, hanem az egész faluban is. Tizennyolc éves voltam, amikor a dédnagymamám meghalt. Nagyon szeretetteljes, szoros kapcsolatom volt vele. Egészen a haláláig négy nemzedék élt együtt; a szokások, az alkalmazkodás révén a nevelés simán adódott át generációról generációra, legalábbis simábban, mint ma. Úgy is mondhatnám: nem volt a mai korra jellemző éles nemzedéki ellentét. Azáltal, hogy együtt éltem az előttem járó három generációval, volt alkalmam megérteni és megszeretni az öregeket, a legöregebbeket is.

Mindig van kiről gondoskodni

– Ez nálunk is hasonlóképpen volt – teszi hozzá Szilvia. – Visszatérve a munkánkra, ne csak az időseket említsük, hiszen, bár sokkal kevesebben, de középkorú, a többiekhez képest fiatal ápoltjaink is vannak. Tizennyolc éves korától bármelyik kerületi lakos éppen úgy megkapja a gondozást, mint az idősek, akár itt, a Somogyi László szolgálatnál, ha erre szüksége van. Tudunk erre példát.
– Azt hiszem, a szociális gondozók között egyelőre nem lesz munkanélküliség.
– Az biztos, hogy miközben az orvostudomány az átlagos élettartamot meghosszabbítja, az öregedés folyamatát nehezebb lesz fékezni – véli Mariann. – A fiatal korosztály pedig dolgozni jár, vagy éppen elhelyezkedési gondokkal küszködik, s nincs ideje törődni a megöregedett szülővel, nagyszülővel. Az is lehet, hogy nem tudják, hogyan kell vele bánni velük, felemelni ülő helyzetbe, megetetni, megmosdatni őket. Úgy tűnik, az ápolásra szorulók száma nem fog csökkenni, s addig szociális munkásokra is szükség lesz.