Dolly – énekesnő: Éppen a közelmúltban gondolkodtam el azon, hogy anyukámék élete önmagában történelem. Édesanyám és édesapám az 1900-as évek elején születtek. Jött a világháború, állandó menekülés, újra talpraállás, az otthonunk kialakítása, egy forradalom, kormány- és rendszerváltozások, ez min benne van az ő életükben. És benne vagyok én, akit szűkös körülmények között de a legnagyobb szeretetben és egyetértésben neveltek, és akire amióta az eszemet tudom, nagyon büszkék voltak. Azért nem csak az édesanyámról beszélek, mert ők "egyek voltak mindenben". Ugye milyen egyszerű? Egy bővített mondatban össze lehet zsúfolni egy életet.

Balázs Fecó – zeneszerző, rockénekes: Négyéves voltam, amikor édesanyám meghalt, ilyenkor egy gyerek nemigen fogja fel a történteket. Emlékeimben egy állatkerti séta és a fényképek maradtak meg. Így aztán nyugodtan mondhatom, a nagymamám volt az én édesanyám, hiszen ő vitte tovább ezt a szerepet. Minden igyekezetével azon volt, hogy nekem jó legyen. Értem élt! Támogatta elképzeléseimet, zeneimádatomat. Ő íratott be a Zeneművészeti Szakközépiskolába, és arról álmodott,hogy egyszer sikeres ember leszek. Sajnos csak a kezdeteket érte meg, régóta nincs közöttünk. Mindig hálával gondolok vissza rám de édesanyámat sem felejtettem el. Emlékére Horváth Attila barátom szép lírai szövegére írtam egy dalt: „Anyám vigasztalj engem”...

Kovács István – színművész: Nekem is, mint mindenki másnak, természetesen anyám a MINDENSÉG-et jelenti, magát az életet. Szerelmek jöhetnek, mehetnek, ám édesanyámmal a lelki összetartozás örök. Sajnos már ő sincs közöttünk. Fiatalon megözvegyült, így a felelősségből is az átlagosnál több jutott neki, négyünket kellett egyedül felnevelnie. Nem ismerte a lehetetlent ő sem a nehéz időkben. Ha a szükség úgy hozta, télikabátot varrt nekünk, de ha kellett, cipőt talpalt, bár egyik sem volt a mestersége. Nagyon hiányzik nekem és a gyermekeimnek is, hiszen a legcsodálatosabb dolgokra tanított meg: kitartásra, szorgalomra, szeretetre, toleranciára, megbocsátásra. És igen, nekem is, akárcsak a többi nyilatkozónak az édesanya szóról egy másik drága, kedves emlék, még egy személy, a nagymama jut eszembe.

Földesi-Béres Rózsa – a Roxy adományozó csoport vezetője: Édesanyámék nagyon messze laknak tőlünk, így a köszöntés reggel telefonon keresztül történik, majd amikor megyünk haza meglátogatni őket , természetesen visszük a virágot is. Ám nekem a nagymamák szerepe is legalább ilyen fontos az életemben, hiszen számomra ők a második édesanyák, és örökké egyenrangúak maradnak a lelkemben. Tízéves koromtól minden hétvégét és szünetet velük, náluk töltöttem, és amikor jött a gimnázium, az apai nagyimhoz költöztem. Nagyon fiatalon szülte édesapámat, így sokan hitték azt, hogy ő valóban az édesanyám. Napjainkban is, amikor haza megyünk tterülj-terülj asztalkám vár bennünket. Az étkezőt igazi húsleves és frissen sült rántott hús illata lengi be. Óriási és kifogyhatatlan 84 évesen is az energiája és az ereje, fiatalos, ma is igen aktív: én Szupernagyinak hívom. Ahogy a generációja, ő sem ismert lehetetlent, azokban az embert próbáló ötvenes években sem. Példaként áll ma is előttem.