Bosnyák Viktória író, műfordító első kiskamaszoknak szóló ifjúsági regényét ikerlányai születésnapjára és a saját örömére írta meg. Megjelenése óta azonban már sok száz diák forgatta a könyvet, és sokuk kedvence lett.
– Kicsit több, mint 13 évvel ezelőtt meglepetésként ikerlányaim születésnapjára kezdtem írni a Tündérboszorkányt. Ám menet közben úgy döntöttem, hadd szólhassanak bele ők is abba, hogy milyen lesz az ajándékuk, ezért elárultam nekik, hogy egy olyan könyvvel készülök, amiben ők is szerepelnek – beszélt a kezdetekről Bosnyák Viktória. – Végül bebizonyosodott, hogy ezzel jó döntést hoztam, hiszen a könyv sikeréhez nagyban hozzájárult az is, hogy a két tízéves lányom ötleteket adott, és „szakmai tanácsokkal” látott el.
– Milyen tanácsok voltak ezek? Mitől sikeres egyáltalán egy gyerekkönyv napjainkban?
– Azt hiszem, az én könyveim egyrészt attól, hogy nem felejtettem el, milyen volt gyereknek lenni. Ezt nem is akarom elfelejteni, s ebben segít az is, hogy a fordításaim többsége gyerekkönyv, csak alig-alig fordultak elő köztük felnőtteknek szóló művek. Másrészt az elmúlt évek során körülbelül 700 író-olvasó találkozón beszélgettem gyerekekkel, és azokon figyeltem arra, hogy ők mit szeretnének, mi tetszik nekik, vagy éppen mi nem. Egyszerűen élvezek a gyerekeknek írni, és úgy érzem, még nem írtam nekik eleget. Bőven van még mit letennem az asztalra ahhoz, hogy míg egy gyermek felnő, azt mondhassa, hogy már eleget olvasott tőlem.
Humor, könnyedség és gyorsaság
– Ez a kulcs a könyveimhez. Hosszas leírásokra nemhogy nincs igény, hanem egyből elveszi a gyerekek kedvét az olvasástól. A leíró részek egyszerűen nem a mai fiatalok ízlése szerint valók. A három említett tényező viszont olyan fontos, hogy anno már a lányaim is ezeket hangsúlyozták nekem. Manapság azonban éppen ezért nem olyan egyszerű megjelentetni egy könyvet, mert sokan úgy gondolják, főleg a gyerekkönyvek esetében, hogy ez nekik is könnyedén megy, de sajnos a mű sokszor csak kilóra készül el.
Nem szoktak le, csak változnak
– Mik a saját tapasztalatai, tényleg kevesebbet olvasnak a mai fiatalok?
– A saját gyerekkoromra visszagondolva én úgy emlékszem, hogy akkor is voltak olyan osztálytársaim, akik szerették a könyveket, miközben másokat kevésbé vagy egyáltalán nem kötött le az olvasás. Akkor is voltak olyanok, akik még a kötelezőket sem olvasták el, és olyanok is, akik falták a könyveket. Ez szerintem ma is ugyanígy van, inkább a kapható könyvek mennyisége és minősége változott. Manapság már sok olyan nagyon-nagyon könnyű olvasmány kerül a polcokra, amelyeknél a külcsín többet mutat, mint amit a belbecs ad. Ezek főként külföldi szerzők tollából születnek, a magyar írók szerencsére nagyobb figyelmet fordítanak a minőségre. A Vajk-sziget Általános Iskolában rendezett író-olvasó találkozó azt is jól példázta, hogy a pedagógusok és a könyvtárosok milyen odaadással tárnak a gyerekek elé egy-egy könyvet, milyen fáradhatatlanul készítik fel őket, s hogy törekednek arra is, hogy a gyerekek bepillanthassanak a kulisszák mögé, és még az alkotóval is megismerkedhessenek.
– Akkor léteznek tündérboszorkányok az igazi könyvtárakban is?
– Minden alkalommal hihetetlen megtapasztalni, hogy a gyermekek milyen lelkesedéssel fordulnak a nekik tetsző dolgok felé. Ebben azonban hatalmas felelőssége van az oktatóknak, hiszen a gyerekek úgy visszhangozzák a dolgokat, ahogy átadták nekik. Nagy öröm számomra, hogy ebben a láncolatban az én könyveim jelentik az egyik összetartó szemet. Végezetül a kérdésre válaszolva: igen, léteznek, és biztos vagyok benne, hogy minden gyerek találkozott már velük a gyermekkönyvek polcai közt sétálva.
