- A közösség meghívását elfogadva látja el szeptember elejétõl a lelkészi feladatokat Pestszentimrén. Egy meghívást nehéz visszautasítani, de nem is illik. Mégis, mi volt az, ami kimondatta önnel az igent?
- Az invitálás természetesen jólesõ volt. Amin elgondolkodtam, az az volt, hogy - sportos hasonlattal élve - „ringbe szálljak”-e.
- Végül mégis megtette…
- Igen, mert végiggondoltam, s arra jutottam, ha engem hívnak meg, ha, rám gondolnak, akkor jönnöm kell.
A cél világos
- Nem messzirõl érkezett, innen a szomszédból, a 17. kerületbõl. Ettõl függetlenül megkérdem: volt-e, s ha igen, milyen kapcsolata az itt élõkkel?
- A választási folyamatot megelõzõen jószerivel semmilyen. Két éve prédikáltam itt egy istentiszteleten, helyettesítve tisztelt elõdömet, Orbán Kálmánt.
- A beiktatása óta azonban minden bizonnyal közelebb került a gyülekezethez, így akár láthatja is a közös célokat.
- A cél világos Jézus követõi számára. A küldetésünk, hogy világosság legyünk, só és kovász. Egyéni életünkkel éppúgy, mint közösségként egy településen. Ezek Jézus képei, s arra utalnak, hogy mindaz, amit mi nagyon is tapasztalható módon kaptunk Tõle, azt hitelesen megéljük, s továbbadjuk az emberek felé. Vagyis, „bele kell vinni” az evangéliumot a mindennapokba.
Befogadó légkör
- Mint például?
- Az iskolánk nagy lehetõség minderre, de már most látom, nem lesz könnyû küldetés jól csinálni. Szeretném felkutatni azokat a lehetõségeket, ahol Pestszentimre javára tehetjük a jót… Hadd mondjak egy hasonlatot: a só csak akkor ízesít, ha betesszük a levesbe. A tányér mellett nem sokat ér. Ezt kell követni, ez a feladat és a cél egyszerre. A legfontosabb azonban a gyülekezet. Hangsúlyoztam is a megismerkedésünkkor: a sorrend legelején a közösség áll.
- Az elõdje, Orbán Kálmán 30 évig vezette ezt a közösséget. Mit szeretne mindenképpen megtartani a munkásságából?
- Sok mindent vitt véghez rajtuk keresztül Isten e közösségben. Kálmán mesélt nekem arról, mi fogadta õket az ideérkezésükkor. Jóformán gyülekezet sem volt… Nekiláttak, egyszerre építették a lelki és a fizikai házat. A hûségük példa értékû a számomra. Erre kell továbbépíteni azt, ami már az én feladatom. Kálmánról a gyülekezetben úgy beszélnek, mint aki barátságos, közvetlen volt az emberekkel. Ezt a befogadó légkört tovább kell vinni. A beiktatásomkor a barátaim, a családtagjaim közül sokan mondták: milyen összetartó, szeretetteljes légkörû a gyülekezet. Ebben Kálmán munkája is benne van, ez jó irány.
Tudni a jó utat
- Minek köszönhetõen döntött a lelkészi hivatás mellett, és ebbõl az elmúlt években mit sikerült megvalósítani?
- A mi döntésünk már csak válasz – ezt vallom teljes szívvel. 16 éves koromban született meg bennem ez a válasz, vagy ha úgy tetszik, választás. A hívõ embernek megvan az a nagy ajándéka, hogy attól kérhet útmutatást, aki magával az élettel ajándékozta meg. Isten céltalanul nem tesz semmit. Hosszabb folyamat volt, míg felismertem: Isten ezt az utat szánta nekem. Ez a nyolcadik évem lelkészként. Azt gondolom, ez volt a felkészülés idõszaka. Sok tapasztalat, formálódás, magaslatok és mélységek, hogy most úgy állhassak itt, ahogy. Megvalósítani… De inkább azokat a közösségeket kellene megkérdezni, ahol eddig megfordultam.
- Egy év múlva mivel lenne elégedett?
- Azért imádkozunk többekkel hétrõl-hétre, hogy megérthessük azt az irányt, amit Isten e gyülekezetnek szán. A mindennapi szolgálat úgy nyerhet értelmet, ha tudjuk, merre kell mennünk. Akkor lennék elégedett, ha arról beszélgetnénk, hogy e szerint járja útját a gyülekezet.
