2014. október végén volt 200 éve annak a jeles eseménynek, melynek során a korabeli Európa meghatározó uralkodói hazánkba látogattak. A bécsi császári palotából fárasztó sorsdöntõ tárgyalások után érkeztek ide egy kis kikapcsolódásra. A vendéglátó I. Ferenc osztrák császár és magyar király meghívását III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor, minden oroszok cárja elfogadta.
 

A látogatást megelõzõen nem kis dolgokról volt szó a fényes bécsi tárgyalótermekben. Napóleon bukása után, 1814 szeptemberében egyetértettek abban, hogy a jövõben akár közös erõvel is elfojtanak minden olyan „rebelliót”, amely a hatalmukat veszélyeztetheti. Keserûen mondhatjuk, eredményes volt a megállapodás. Hamarosan tapasztalni lehetett, hogy „mit forralt titkos kebelén a hármas erõszak”, hiszen az 1848/49-es magyar szabadságharc leverésében az orosz katonai erõk – csaknem 200 ezer katonával – döntõ szerepet vállaltak. Az ifjú I. Ferenc József segítségkérését I. Miklós cár akkor teljesítette. Az emlékezet a katonai támogatást kérõ császár megalázó hajbókolásáról is beszélt.

Az igazi vendéglátó azonban Pest-Buda városa és a városszéli Szent Lõrinc- puszta volt (a mai XVIII–XIX. kerület).

Idézzük fel az események legszínesebb mozzanatait.

A kor hírvadászai ott voltak minden eseményen, hogy tudósítsák a hazai és a határon túli magyar és német nyelvû lapokat. A leglelkesebb közülük szinte óráról órára jegyezte a történéseket. Nevét ugyan már elnyelte az idõ, de az eseményeket követõ néhány évtized múltával Vay Sarolta (életében Vay Sándor néven írt) a Régi magyar társasélet címû könyvében megõrizte a tiszteletre méltó elõd feljegyzéseit.

Megtudhatjuk, hogy I. Ferenc a jelzett idõpont, október 21-e helyett csak 24-én érkezett Budára. Akkor azonban kezdetét vette a fény, a pompa, amely az ország királyát és vendégeit köszöntötte:

„Míg a bevonulás tartott, folyton dörögtek az ágyúk, és zúgtak a harangok. Az ágyúk részben a bástyákon, részben a Gellért-hegyen voltak felállítva. Az utcákon beláthatatlan tömeg hullámzott, és noha szakadt az esõ, a legfinnyásabb hölgyek is óraszámra ácsorogtak az utcán, hogy láthassák Észak Apollóját, Sándor cárt.”

Este a Pesti Német Színházba látogattak a „szuverének”.

„Ez alkalommal a hajóhíd fénytengerben úszott. Nagy póznákon vastag és intenzív viaszgyertyák égtek. A színház lépcsõje virágokkal, zászlókkal és mindenféle allegorikus díszítményekkel volt fölékesítve…”

Még ugyanezen az estén a Magyar Theátromi Társaság díszelõadásának végén „egy oltáron az áldozat tüze égett, a színtársaság örvendezõ éneket zengedezett, melyet a nézõ sokaságnak tapsolása rekesztett be”.

Rendkívüli látványt nyújtott a kivilágított Pest és Buda is.

„Jobbról a Szent János hegyén egy tündérkastélyt formáltak a lángoló tüzek, melybõl kellemetes változásokkal számtalan rakéták botsátattak, rendben bal felé minden tsusokon örömtüzek lángoltak…”

Sûrûn sorjáztak a látnivalók: a Dunán lefelé úszó illuminált, vagyis kivilágított ladikok, a hajóhíd följárójának diadalkapuja, amelyen két géniusz borostyánkoszorút tartott, a királyi hintókat lóháton követõ budai polgárõrség. A beszámoló külön kiemeli az Universitas Biblioteca allegorikus transzparensét, a Gránátos Palotát – a kaszárnyát – és a nagypiac pompás fényeit.

A koronás vendégek õszinte csodálattal adóztak mind a múzeum, mind a botanikus kert látnivalóinak.

Az arisztokrácia társas összejövetelei is csillogtak. A gróf Sándor Vince budai palotájában megtartott bált ugyan csak táncos mulatságnak nevezi a krónikás, de mint írja, fényben és pompában párját ritkította. A királyi palotában a palati nus (a nádor) báljának legnagyobb sikerét a magyar tánc aratta, amelyet Sándor cár külön kívánságára mutattak be. Ráday Nina és Esterházy Vince táncát „elbûvölten nézte” a cár.

- - -

A fényes vendégek a fõváros határát is átlépve Szent Lõrinc-pusztán katonai parádén vettek részt 1814. október 27-én a hercegi rangjára büszke III. Grassalkovich Antal vendégeként, aki egy magaslatra kör alakú kilátót, gloriettet építtetett. A Gloriett-telep név ma is õrzi a németek által 1944 telén lerombolt építmény emlékét.

Az események bemutatásához a Bécsi Magyar Kurír magyar nyelvû írását idézhetjük: „Tsütörtökön reggel a Rákos mezején hadi gyakorlás volt. Megindult a Huszárság elõre, s ágyúkkal ûzvén a képzelt ellent, mintegy maga után húzta a Német Regementnek s a tulajdon két osztályainak fordulásait. A szép tsinos öltözet, pontos fordulás és igazi rendtartás által minden nézõben tellyes gyönyörûséget gerjesztettek…” (Pest-budai történetek).

A Rákos-mezõ emlegetése nem tévedés, hiszen a Pesttõl délre fekvõ hatalmas szabad területeket századokon át Rákos-mezõként emlegették. A térképek is így jelölték.

A lõrinci pusztán zajló eseményeket – bizonyára valóságelemeket is tartalmazó – színes mesevilág is áthatotta. Az emlékezet egy 1820-as királylátogatással is színezte a koronás fõk látogatásának eseménysorát. Egybefonódott valóság és monda. Tény azonban, hogy a pusztán rendezett katonai parádéra hatalmas tömeg volt kíváncsi. Történtek balesetek is. Ennek kapcsán mesélgettek András huszár életmentõ lovas bravúrjáról. Az emlékezet szerint a lovasrohamtól pánikba esõ tömeg magával sodort egy öt-hat éves fiúcskát, aki a vágtató lovak közé került. Az öreg huszár a roham közben lehajolva emelte nyergébe a félelemtõl megdermedt gyereket. A tettet egy korabeli rézmetszõ is megörökítette, miként azt egy történelmi ikonográfiákat bemutató könyv bizonyítja. A helyi história mûvelõi tudni vélik, hogy a huszárok bemutatója annyira megtetszett Frigyesnek, hogy a seregében huszársereg létesítését tervezte.

A Szent Lõrinc-pusztán rendezett katonai parádéról a bécsi Vereinigte Ofner und Pester Zeitung is színes beszámolót írt 1814. november 10-én: „Õfelsége, az orosz cár és a porosz király a leghízelgõbben beszéltek az egész hadgyakorlatról, dicsérték a terepnek megfelelõ tervet, a hadmozdulatok pontosságát, valamint a sok nehéz feladat kivitelezését. Uralkodónk õfelsége, aki tudós és kutató szemmel figyelte az összes részletet, saját maga gyõzõdött meg mindenrõl, hangot adott legmagasabb megelégedésének, és arra utasította a vezénylõ tábornokot, hogy az egész legénységnek, kezdve az õrmestertõl lefelé mindenkinek kétnapi bért fizessenek ki.”

A jeles események idején Szent Lõrinc-pusztán már állt egy kis kápolna a csekély számú földmûves csoport lelki gondozását szolgálva. Az építtetõ személyérõl és az építés idejérõl máig polemizál a szakirodalom. A látogatók akár be is térhettek ide egy imára, mint Mátyás Ferenc írja Városszéli szülõföld címû könyvében. A kis barokkos stílusú, tornyos kápolna többszöri felújítás után ma is áll, egyetlen mûemlékünk. Falai között napjainkban is miséznek.

Pest-Buda meglátogatása után a koronás fõk visszatértek a bécsi tárgyalóasztalokhoz, és 1815. szeptember 26-án megkötötték a Szent Szövetséget, amelyhez két hónap múltán Franciaország is csatlakozott. Vajon a felségek nálunk is folytattak terveiket szolgáló megbeszéléseket? Bizonyára. Ezért is emlegették nem is jelentéktelen helytörténeti írásokban – tévesen –, hogy a felségek itt kötötték meg a Szent Szövetséget.

A hitelt érdemlõ történetírás errõl természetesen nem beszél. Annál többet a parádés ünneplésrõl.

Pestszentlõrinc polgársága kétszáz év távlatából is büszkén tekinthet a történelmi eseményre, amelynek pusztánk adott helyet. Európa akkor tudomást szerzett a kis Szent Lõrinc-pusztáról.

Téglás-Hajós Éva

a Pedagógiai és Helytörténeti Gyûjtemény

nyugalmazott igazgatója,

Pro Urbe-díjas helytörténész

.