Egy napon őhozzá kellett mennem, „rövidke” interjúra, s ma már tudom: az a két-három órányi idő sokat segített abban, hogy beleszeressek, belelássak a sportágba.
Az Öreg csak mondta, mondta… A karfeszítést, a földharcot, a belső combot, a leszorítást, a dzsúdó ősi mivoltát, meg mindent, aminek akár csak pici köze is volt a szeretett sportágához.
Lőrincről indult
Szót sem érdemlő történet lenne, de mégsem az. Nem, mert az ilyen megszállottak, fanatikusok vitték előre az akkor még lenézett, komolyan nem vett sportágat.
Feri bácsi megszállottja volt annak, hogy naggyá tegye a magyar dzsúdót. Mára azzá is lett a sportág, amihez nem keveset tett hozzá. Azzal például, hogy 1958-ban megalakította a XVIII. kerületben azt a szakosztályt, amely a maga „úttörésével” közelebb hozta az emberekhez a sportágat. Azt, amelyből később, lőrinciekkel is, kinőtt az európai hírnevet kivívó Bp. Spartacus. Az a műhely, amely olimpiai, világ- és Európa-bajnoki helyezettek sorát adta. (Nem véletlen, hogy a születésnapi ünnepségen kapott díszes réztáblán oly sok volt a név, hogy idő kellett, mire a végére ért az ember.)
| A díszasztaltól hiányzók… Lőrincről nem egy pályatárs, „úttörőház-alapító”, barát jött el koccintani Króner Ferenccel, ami természetesnek mondható. Az lett volna az is, ha a cselgáncs és a magyar sport vezetőségéből veszi valaki a fáradságot, hogy megrázza az Öreg kezét. Senki nem tette meg… Sem a magyar szövetséget, sem az olimpiai bizottságot nem képviselte senki, pedig az olimpiai és világbajnokot is nevelő barát, Moravetz Ferenc el is ment hozzájuk, hogy ugye, eljöttök. A bólogatáson, az ígéreten túl azonban semmi sem történt. Ezért is fordulhatott elő, hogy a díszasztal fájóan foghíjas volt, pedig inkább „aranyárban” kellett volna mérni a Feri bácsi melletti helyeket. |
Az a dódzsó, amelyben az Öreg megcsinálta az első úgynevezett rugós tatamit. Az a szakosztály, amely egymást követően hatszor nyerte meg a csapatbajnokságot. („Pedig sokan nem mindig akarták ezt, mi viszont nyerni akartunk, hát nyertünk is.”) Az a dzsúdóiskola, ahol bűn lett volna, ha nincs legalább száz igazolt versenyző. Az a közösség, amelynek a tagjai – neki köszönhetően(!) – elsőként tapasztalhatták meg a sportágban, milyen is profinak lenni, csak a dzsúdóra figyelni. Az a klub, amely, az ő „hangoskodására” is, az elsők között karolta fel a női cselgáncsot.
Örökös érdemek
Az Öreg nem csak osztotta az igét. Versenyzőként magyar bajnok lett, edzőként pedig olyan nevet vívott ki magának, hogy soha sehol senki sem kritizálta őt. Legalábbis szemtől szembe nem…
1953-tól 1993-ig negyven évet töltött el a sportágban. Hatvanévesen azt mondta, elég volt, s kivonult az edzőteremből, elköszönt a versenyektől.
De hogy a „krónerizmus” a mai napig ott van, ott él a tatamin, azt a kortárs, a barát, az egykori sikerkapitány, Moravetz Ferenc gondolata érzékeltetheti:
– Mondjuk ki, hogy nélküle a magyar cselgáncs nem tartana ott, ahol tart. Elévülhetetlen érdemei vannak a dzsúdónk naggyá tételében. Ha nem lenne szerény, elmondaná, hogy évtizedeken át megkerülhetetlen alakja volt a sportágunknak. De mivel szerény, hallgat erről, s nem beszél a hőskorról, a lőrinci évekről sem. Szerencsére sokan tudjuk, sokan emlékezünk erre, egészen addig, amíg létezik dzsúdó e hazában.
Nyulak a tatamin
A versenyek nem stresszmentes évtizedei után a nyugalmat, a csendet, a természetet választotta Feri bácsi. Nem messzire Kecskeméttől vett egy tanyát, ott él. Szívja a jó levegőt, válogat a tatamis emlékekben, növényt termeszt, állatot tenyészt.
Éppen ezért ne csodálkozzon az arra járó, ha rugós tatamit lát egy tanyán, s azon dzsúdózó kecskéket, nyulakat…
