− Biztosan mindannyian emlékeztek Tóth István barátunk mondására: „Az aerocirkusz porondján mindennap történik valami” – idézte dr. Moys Péter, a légijog szakértője, egykori légiirányító a Ferihegyen eltöltött évek lényegét, és hogy a laikusok jobban értsék, mennyire vonzó e porodon ott lenni, hozzátette: – 1960-ban 1000 forint volt a kezdő fizetésünk. Akkoriban egy villamoskalauzt 1400-zal vettek fel. De mi hajlandók lettünk volna fizetni is azért, hogy a Malévnál dolgozhassunk.
A kerítésen belül
− Három évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni ezen a könyvön. A téma korábban jutott eszembe, de egy volt kolléganőm beszélt rá, hogy kezdjek végre hozzá. Akkor még nem tudhattuk, mi történik két évvel később a Malévval. A könyvben nem is foglalkozunk ezzel, hiszen az okokat mi nem ismerhetjük. Sokkal inkább azzal, hogy miért volt izgalmas a Malévnál, a repülőtéren dolgozni – mondta Veréczi Frick Zsuzsa.
A szerző informatikusként került az állami céghez a hetvenes évek közepén, majd tehetségének, ambíciójának és persze a szerencsének köszönhetően a legkülönfélébb munkakörökbe került, beleértve a külszolgálatot és a vezérigazgatói titkárságot is. Sok helyen járt „a kerítésen belül”, ahogy ő fogalmazott.
− Sok munkaterületre láttam rá, és sok ismerőst, barátot szereztem így. Ennek és a Malév hangulatának, jellegének köszönhetem, hogy a magaménak érezhettem azt, aminek a része voltam.
Csak beszélgettek
Veréczi Frick Zsuzsa összefoglaló kötetében egykori kollégákat ültetett mikrofon elé. Újságírásban, kötetszerzésben ? van gyakorlata: napi- és hetilapoknak dolgozott, társszerzője egy dokumentumkötetnek. Munkáját most mégsem nevezte interjúkötetnek.
− Az interjúhoz némi távolságtartás szükséges. Én azonban munkatársakkal, barátokkal ültem le beszélgetni, ezért nem is próbálok úgy tenni, mintha tárgyilagos interjúkötetet írtam volna. Ezek szubjektív visszaemlékezések a magyar polgári repülés csodálatos évtizedeire. Remélem, azért többet jelentenek egyszerű nosztalgiázásnál, és bemutatják az érdeklődő mai fiataloknak, hogyan jutottunk el a repülőtéren a kockás papíros számolástól a gépi adatfeldolgozásig vagy a fejben tartott repülési mértékegységektől a komputeres vezérlésig – mondta a szerző.
Nem akart repülni
Ehhez a filozófiához alakították a könyvbemutatókat is. Igen, ezekből többet tartanak. Nemcsak azért, mert e fórumok számítanak a kötet elsődleges terjesztési csatornáinak, hanem azért is, mert alkalmat adnak a találkozásra.
− Mi a vecsési Tescóban szoktunk összeülni, oda mindenkit szívesen várunk – mondta nevetve Martényi Károly mérnök, üzemeltetési vezérigazgató-helyettes, aki máig a repülőtéren dolgozik. Szavai a Zila Kávéházban rendezett, sorrendben második könyvbemutatón hangoztak el, ahova a kötetben szereplő beszélgetőtársakon kívül is tucatjával érkeztek volt malévosok.
Így aztán sorra kerülhettek elő az anekdoták, sztorik, bölcsességek. Mint például Mónus Ferenc kapitányé, aki vadászrepülőből lett a polgári repülés pilótája, és aki így emlékezett vissza:
− Én soha nem akartam pilóta lenni. Piromániás voltam, és rákaptam a vadászatra, úgyhogy talán több eséllyel álltam volna terroristának. A fivérem repült, ismerte őt mindenki, így aztán természetesnek tartották, hogy aki Mónus, az repül. Tőlem is megkérdezték, amikor Gyulán sportrepülőket verbuváltak, hogy jössz-e repülni. Azt mondtam, hogy nem. Aztán átnéztem Békéscsabára, és a többi már jött magától.
