Évtizedek óta rázós témákat dolgoz fel dokumentumfilmjeiben, kamerával készít látleletet az országról. Szobolits Béla Balázs Béla-díjas filmrendező több nemzetközi filmfesztiválon nyert díjat az alkotásaival. A Pestszentlőrincen élő filmművészt az idén beválasztották a Magyar Művészeti Akadémia soraiba.
Talán még mindig sokan emlékeznek a dokumentumfilmjeire, például a Kizárt a pártra, a Macskakörömre, a Szétlopott országra vagy a Szolgálunk és vétünkre. Kemény, ám szatirikus korrajzait hazai, rövidfilmjeit – a Makacs álmokat és a Háromkirályokat – Japánban, illetve Indiában nemzetközi filmfesztiválon nagydíjjal jutalmazták, és többször megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját is.
– Hogyan fogadta az akadémiai tagságot?
– Nagy örömmel, hiszen ez elismerése a több évtizedes filmes munkámnak, s egyfajta rangot jelent a szakmában. A kilenc tagozat közül engem az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatába választottak be, és a székfoglalómra meglepetésemre igen sokan jöttek el a filmes szakmából. A tagság azonban nemcsak dicsőséggel, munkával is jár, hiszen havonta ülésezünk, például pályázatokról, járadékok, segélyek odaítéléséről döntünk.
Mindenre nyitott volt
– Székfoglalójában hosszasan beszélt a gyermekkoráról…
– Azért, mert mindannyiunk számára meghatározóak azok az élmények, amelyeket ifjan élünk át, a tanulmányaink, a tanáraink és persze a szüleink. Nekem nagyon szép gyerekkorom volt, mivel édesapám erdész volt, így sokat jártam erdőkben, mondhatom, favágók és csemetekerti munkások között éltem. Tizenegy éves koromig igazi erdészfiú voltam a Hernád partján lévő Kemelyi- erdőben, ahol az erdészházban laktam, ami meghatározta az életszemléletemet, a természet iránti szeretetemet és később a filmjeim hangulatát is. Petróleumlámpa mellett tanultam, mezítláb jártam, és a Hernádon ladikkal keltem át mindennap a túlparti iskolába. Elég szegényesen, de boldogan éltem.
– Ebből a szegényes világból hogyan vezetett az útja a filmezéshez és a zenéléshez?
– Jó és szorgalmas tanuló voltam, és mindenre nyitott. A miskolci középiskola négyéves időszakában sokat jártam moziba. A mai napig nosztalgiával gondolok azokra az évekre, amikor felfedeztem magamnak Fellini és Antonioni filmjeit, amiknek a hatására választottam a filmes szakmát. Korán elkapott, azaz magával ragadott a film. A zene szeretete is Miskolchoz kötődik, 1962-höz, amikor egy világhírű jazz-zenész, Chris Barber és együttese koncertezett a városban. Ennek köszönhetően lettem nagy dixie-rajongó, lemezgyűjtő és zenész. Jóval később meg is alakítottam a Brass on Brass Tradicionális Jazz Együttest, amelyben trombitálok.
A valóság ábrázolása vonz
– Film és zene. Nehéz lehetett választani, de a film győzött…
– Még újságíróként is dolgoztam egy rövid ideig, a Diósgyőri Munkásban jelentek meg írásaim. Bölcsészkaron végeztem, de a filmezés vonzott jobban. A Mafilmben játékfilm-asszisztensként kezdtem, a magyar filmes szakma legnagyobbjaival dolgoztam, mégis hamar átkértem magam a dokumentumfilmesek közé, mert a valóság ábrázolása jobban vonzott. Mindig nagy volt az igazságérzetem. Olyan témákat szolgáltatott számomra az élet, amelyek filmre kívánkoztak…
– Milyen témában „utazott” a közelmúltban, és miről forgat legközelebb?
– Az idén egy jeles Kossuth-díjas miskolci költőről, Serfőző Simonról készítettem portréfilmet. Néhány új témám vár megvalósításra, de az elbírálás még odébb van, ezért nem beszélhetek róluk bővebben.
– Könnyebb ma dokumentumfilmet forgatni, mint a múlt rendszerben?
– Hazánk mindig ideális terepe volt a dokumentumfilmezésnek, hiszen az előző rendszerben sok igazságtalanság történt, azután pedig annyira felgyorsult az élet, hogy egymást követik a változások, amit érdemes dokumentálni. De talán a múlt rendszerben nagyobb rangja volt a dokumentumfilmnek, mint ma.
